Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Vékony Gábor: A magyar etnogenezis szakaszai I.

nősz kialakulásának, létrejöttének vizsgálata, ahol változó jellemzőkkel kell számolnunk, illetve változó jellemzőkkel találkozunk, s a rendelkezésre álló források hiányai miatt az etnikus jellemzőknek jó esetben is csak egyikét vagy másikát ismerjük. Mi több, ezek a jellemzők az idő változásával együtt változhatnak. Mivel az etnoszt, a népet egy adott embercsoport saját etnikus, népi tudata határozza meg a legvilágosabban - a másoktól való elkülönülés etnikus jegyekkel való kifejezése, a csoportmeghatározás a saját etnoszra vonatkoztatottan - az etnosz extraetnikus, az etnoszon kívüli meghatározása körül mindig is bizonytalanságban leszünk.

Van viszont egy meglehetősen egyszerű módja az etnosz meghatározásának a történeti régmúltban, sőt valójában ez az egyetlen biztos fogódzónk sok esetben, hiszen az etnosz jellemzőinek mindegyikét vagy nem vagy csak nehezen tudjuk a régibb történetben, hiányos forrásadottságok mellett megfigyelni. Ez pedig az adott etnosz önmeghatározása, azzal a látványos megoldással, hogy magát másoktól népnévvel elkülöníti. Vagyis magyar vonatkozásban egyszerűen meg kell állapítanunk, hogy a népnév, a magyar, mikortól szerepel, s ha ez lehetséges, akkor ezen adatok alapján beszélhetünk elkülöníthető magyar etnoszról, magyar népről.

E népnévre viszont igen kései adataink vannak. A mai magyar népnév előzménye, mohamedán kútfőkben, tehát arab írásos lejegyzésben csak az i. sz. 10. századában (920 körűitől) tűnik fel, madzsgir alakban olvashatóan. Már az Árpád-korban, de először a 12. században ismerünk olyan helyneveket a Kárpát-medencében, amelyeket kapcsolatba lehet hozni a magyar népnévvel, azonban egyértelműen népnévként meghatározhatóan e szó csak a 13. században jelenik meg, korai írott történeti forrásainkban, Anonymusnál és Kézai Simonnál. Egy kései, görögből fordított szláv forrás, 10. századi eseményeket (az erdélyi gyula - vagy Gyula - megkeresztelkedését) elbeszélve használja ugyan a magere nevet, ez azonban a 14. századi forrás előzményébe nem kerülhetett a 12. század előtt, tanúságát tehát a korábbi korokra mellőznünk kell. Az azonban kétségtelen, hogy a 13. századtól kezdődően történeti forrásaink a 9. század végi honfoglalás kapcsán magyarokról beszélnek, tehát - feltevésszerűen - ekkortól kezdve számolhatunk azzal, hogy ez a név egy nép önelnevezéseként, azt másoktól megkülönböztetve, már használatban van. Kérdés azonban, hogy pontosan mit értettek ez alatt a név alatt?

Erre nem válaszolhatunk azzal, hogy természetesen magyarokat, noha azzal válaszolhatunk, hogy a 9. század végi honfoglalókat. A magyar név korai helynévi jelentkezése a magyaros helynévadásban (pl. 1121: Mogioroi; 1268: Mogorey stb) ugyanis arra utal, hogy a magyarul beszélők megkülönböztették maguk között eredetileg a „magyarokat”, ahogy a Németi, Tóti típusú helynevekkel németeket és szlávokat külömböztettek meg. Vagyis a magyar név a középkori magyarság egészének nevévé csak az Árpád-korban vált - arra vonatkozóan hiányosak az adataink, hogy ez a folyamat mikorra fejeződött be (de talán mégis a 13. század vége felé, ha Kézai Simon magyar-szemléletére gondolunk). Ez természetesen azt is jelenti, hogy a magyar népnév eredetileg nem a magyarul beszélők saját neve, vagy nem a magyarul beszélők összeségének saját neve volt.

Ez mindenesetre ellentétes azzal, amit a magyar népnév eredetéről ál261