Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Karátson Endre: Epedő
meg ő és szemüvegesen jól megnézett: „Csak tessék leszólni, ha kell takarítószemélyzet”. Emlékeztetett arra, hogy találkozásunknak lesz egy gyakorlati oldala. Ezzel mintegy megvalósíthatónak minősítette. És bár nem foghatott fel semmit a lényegből, átsegített az aggályon, amivel a megvalósítás gondja engem, gyötört. Mert hogyan is lesz? Ezen töprengek amióta egyesülésünk gondolata megfogamzott bennem. Persze fütyülök a szállodai rendre meg a szálloda épségére. Tőlem II. Ramszesz érkezésekor összeomolhat a bejárat, kitépődhetnek a falból csengődrótok, le a falról a tapéták, beszakadhat a falépcső és ömölhet fűrészpor a portás és az egész takarítószemélyzet szájába. És hogy nálam szétlapítja a lavórt, felhasítja a lepedőt, vizespoharat, csészét, tükröt szilánkokra tör, azzal én egyáltalán nem törődöm. Nekem az fontos, hogy velem a gyakorlatban hogyan lesz. Hogy miután a fóldreszállt isten kőlábával elgyalogolt hozzám a Nílus mentén és gyík gyanánt taposott el páncélos krokodilt, hogy miután kőcombjával átlépett az asszuáni gáton és kővállával megrendítette szállodám gerendavázát, hogy miután ajtóstól berontott sötét szobámba és ott az érkezésekor támadó fényességben tagbaszakadt kőtestéhez szorított, akkor milyen is lesz nekem? Igazából magamat nem tudom egész pontosan elképzelni ővele. Mintám persze Nefertari, a kőkirályné, és az biztos, hogy vagyok én is olyan bájágyékú, feszes farú, kívánatos nőszemély. Akarom sem hétköznapian érzéki. De van-e annyi méltóságom? Tudnék-e Ramszeszem oldalán, Ramszeszemmel lépést tartva a világnak megmutatkozni? Ahogy a kistemplom faláról szállunk le, a hieroglifok közül, egymáshoz illő testmagassággal. Valószínűbbnek látom, sajnos, magamat mellékfiguraként a trónoló óriásnak térdéig sem érve. Sajnos, sajnos, épp ez ebben az izgató. Az ő minden porcikájában megmutatkozó térfogata. Legalább is ilyennek képzelem mindannak alapján, amit nem takar paróka és ágyékkendő. Előregörbülő tekercsszakállának merevségéből is levonható következtetés. Semmi értelme, hogy állva fogadjam. Szimmetrikus oroszlánarca magasból hajlik fólém: neki könnyebb rögtön rámfeküdni. Nekem is így egyszerűbb. Skarabeuszok között, pókhálófmom, kombiné- szabású selyemruhában felravatalozva. Mert talán nem élem túl. Fénye rnegvakíf súlya agyonnyom, kőlőcsétől kimarjulok, szétrepedek. És mégis epedek. Érte. Vonaglok hiányától és kaparom a vörös homok rétegeit. Azt akarom, hogy nyalja mellemet, az élet tejét szívja belőle. Himnuszt akarok nyögni gyönyörtől. Neki. Az újjászületés himnuszát, miközben ő a kéjtől fülembe orgonái. Kőtorkával, kőtüdejével és minden kőhörgőjével. Szétfújja körülöttünk a vörös homokot és kőhátát horpasztva teherbe ejt. Ravatalomból bölcső lesz, és én ringok benne, az ő viselése. Kielégülten II. Ramszesz karjában gőgicsélek. 0 kinyitja az ablaktábákat és hagyja futni a skarabeuszokat az öröklét felé. Én leveszem napszemüvegemet és a sivatagot az ő szemével nézem. Most nem szembe süt a nap - a kitisztuló láthatáron világít meg összezúzott harckocsikat és vértől patakzó, barna testeket. Amit II. Ramszesz a hittiták sáskahadával művelt, az a nappal győzelme volt a szörnyektől nyüzsgő éjszakán. Fogom a Seregek Urának kezét, hősége áramlik az ereimbe. O zihálva megint megkíván. Hallom a kolosszus csikordulását, vágya súlyos dobbanásait. II. Ramszesz felém tapogatózik, II. Ramszesz húzogatja pókhálószövésű, kom- binészabású selyemruhám cafatjait. 217
