Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Fábián László: Böjtelő hava
megélné: ím, a Genezis, a kezdetek korának elvesztett hangulatát keltik, mit sem tehetnek róla, számára ez Schnellfick: rózsáról rózsára válva, mintegy Schmetterling; vágta a boldogság után (wer reitet so spät...), megint a hajsza, bár jócskán komyadoz a cincér hősi bajsza; a hő, persze, elolvadt és van a levegőben valami korai tavasz, a sötétség korán jön, mutatja, még nem az, úgy vár most rá Sebastien, mint egy telefoncsörrenésre, ahogy talán Diane szimatol a levegőben, s a tavasz illatára elnyílik szája résre, kinn a folyosón igyekvő léptek kopognak, valaki jön, valaki elmegy, ahogy mindig is szokta, talán egy megunt asszony a hajnal krízisében, talán egy lány siet (most tud szeretni éppen), bár hihet-e a fül efféle kóbor neszeknek? jól tudja mégis, ezek a percek korántsem elveszettek, valahonnét a mélyből fólsejlik benne is egy korai hajnal, dús szénillatú, pajtában virradt, néhány sóhajjal, a csönd hallgatózott, a felhő fecsegett, még madár se szólt - különös reggeli etikett! -, búcsúzk'odtak a bőrök, a megtört ölelések, csak most érezték igazán az órákat kevésnek, csak most, hogy a száj képtelen volt a szájtól elszakadni, a végső búcsú-sóhaj megrettenve szakadt ki, évtizedek múltával utána varjú károg, eltöprenghetsz, szegény, vajon még van-e rá ok, ugyan hol van már a tegnapi hó, és ki kiált utánad egyszer még, halihó, a tuják odakinn úgy mozognak, mintha beszélgetnénk és lengedező lombjaik között cserreg a varjú-ének, egy száradó pisztáciának a kérge pattan, és kibíborlik a fényre a magva alatt, bánat ráncolja homlokát ahogy megvallja: wir leben in Sünden, vajon az ifjúság örökre messze tűnt-e? vajon egyszer még megtalálható-e az a forrás a patak szélén, ott a nádkunyhónál, amelynek hűs vizére egykor ráhajolva - mintha az a kopott idő még köztünk bandukolna - ittuk az öröklétet, a jövendő selejtjét, nos, visszatér-e még, ha netán úgy szeretnéd? Sebastien - úgy tetszik - mindörökre a sivatag foglya, a kóbor sirály ezt rikoltja, harkály fürgén kopogja, tévelyegve bolyong az idő sivár labirintusában, mint mániákus kutat ugyanazon a sávon, beissza magát hajába az éjszakai hó, reggelre a haja éppen olyan fakó, arcát, élénk tekintetét kikezdi ezernyi üzenet, fárad a harcos, jó lenne szemernyi szünet, űzi a rózsa titokzatos énje, töprenghet, hogy bűn-e, töprenghet, erény-e, és miként beszélje ki a fásult száj, ha egyszer, talán csak egyszer, beszélni muszáj? Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen de elmúlt a hallgatás is, akár a szó, többé nincs, amit rejtsen, a rózsa végül is kinyílt, nem fulladt bimbajába, dédelgetés és sóhaj - egyik sem volt hiába, az jutott eszébe, hogy a lányok abból a sötétségbe rejtezkedő házból majd hazamennek, miként ő is innét, de mindegyiknek emlékként a homlokára ráncol néhány strigulát a korholó idő ismét, és élnek, létezünk is tovább ezzel a jeggyel, noha mit sem tudunk kezdeni a régtől fölkínált kegyelemmel, mintegy detektív tapadunk rá önmagunkra, ki mondja ki a titkot legalább súgva, hogy bárhol jársz-kelsz, az mindig a vágy vidéke, talán meg sem tudod, vajh érték? semmiség-e? amit találsz; mert akárhogy is van, veszteg nem ülsz, kullogsz vagy rohansz tovább, mit hoznak a napok, izgatottan lesik az ostobák, és egy derült reggelen már-már úgy véli Sebastien, hogy tavasz van, bár még nem tudja senki sem, hogy a sápadt házak glóriája mögött már sejthetni a napot, lesz megint halárnyék, ami úgy megragadta, egyelőre, persze, a tavon jég ragyog, a sikkanásokat így is láthatja alatta, olykor mindannyiunkban megéled Jób türelme, de éppen oly hirtelen kimerül megint az elme, fáradt 212
