Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Fábián László: Böjtelő hava

aggódás vesz erőt rajta önmagáért, lerázhatatlan gond: a nyugtalanság ráért, Sebastien is vallja: diese Stadt, die mir Herzklopfen macht, és ez a kinyílt rózsa, amelyik útjába akadt, amely ezúttal különös módon bírja sokáig szusszal, ő pedig kikerülhetetlen ábrándjaival melléje csusszan, esedező tekintete minden irányban szétfut, ahogy a költő mondaná: alles beginnt mit der Sehnsucht azelőtt minden alkalommal, hogy itt járt, elzarándokolt a tóhoz ahol az a zavarodott író rábeszélt egy nőt, hogy legyenek öngyilkosok, és ahol az a szörnyűség meg is történt; nem a halál vonzotta a majd kétszáz év távlatából, hanem a hangulat, amelyből sosem érződött halálszag, a tarka mandarinkacsák gyönyörű tollazatukkal, ám azért minduntalan a sétálók arcát vizsgálta, vajon tisztában vannak-e vele, hogy egy tragédia színhelyén járnak, hogy ami nekik idillhez, az másoknak a pusztuláshoz kínált díszletet, de csak olykor, egy-egy arcon fedezett föl valami apró árnyékot, amelyből következtethetett afféle üzenetre, vagy éppen ő képzelte oda; azidőtt még állt a fal, amely a várost kettévágta, két egymástól elkülönített félre és valahogy a külön életben egyik sem tudott valóságos egésszé nőni, valahogy - a fal tehette - mindkét rész folyvást a szabadságra gondolt, erre az elvont varázslatra, amelyet leg- föllebb a madár két szárnycsapása között vél az ember megvalósulni hosz- szabb-rövidebb ideig, ő maga azonban aligha tudja, mi az, mindössze a hiánya tudatosul benne, ezért hát vitatkozni sem lehet: valóban minden a vágyakozással kezdődik és - sajnos - a vágyakozással is fejeződik be, ha tehát úgy érezzük magunkról, hogy élünk, akkor a magunk vágyakozása vagyunk, hiszen ez a mi legmagasztosabb, leggazdagabb létezésünk, ez a mi formánk, ahogy mondani szokás, a szívünk sötét oldala, amelyet egyébként nem is szívesen tárnánk föl a napnak, mivel annyi itt a takargatni valónk, és valami ilyesféle érzés is visszatartotta a kirándulástól, inkább a Kapu alatt kószált, a bolhapiacon, ahol alkalmi árusok próbálták még a letűnt világ jelképeiből kifacsarni a dologtalan életet: egyenruhák, kitüntetések, pénzek, bélyegek, Ízléstelenül túldíszített zsebórák és egyéb olcsó kacatok adták a választékot, ahogyan már egy esztendeje is, egyelőre kiapadhatatlannak tetszett a forrás, valami azt súgta neki, ez még mind-mind a szívünk sötét oldaláról...

megint a híres Zauberwüste szinte már nyoma se a falnak, a tövében elhantoltak, az áldozatok már valamelyik temető polgárosult halottai, a lelkekben él a fal, a kutató pillantásokban, amelyek viszolyogva még a helyét keresik (Sebastien már a nyomokat sem ismeri föl, ahol még nem is oly régen szögesdrótok, aknamezők között ballogott nehéz sporttáskájával és az őrtornyokból messzelátók, géppisztolycsövek irányultak feléje), az elharapott félszavakban, és - persze - az ereklye-törmelékekben, alkalmasint beépítve valami emlékező műbe, mert a mi varázssivatagunk efféle kacatokkal bőven feldíszített: a mi vörösebbnél is vörösebb sivatagunk és elvarázsolt beduinjai - mi - ide-oda kóborlunk egyik homokbuckától a másikig, mintha mindig az újabban reménykednénk, mintha egyáltalán reménykedhetnénk, mintha a legparányibb önismerettel sem rendelkeznénk, mi, a világ proletárjai - így széledőben minden a vágyakozással kezdődik: főként a vágyakozás kezdődik a vágyakozással, mi pedig mániákusan kötődünk a kezdetekhez, az iskolákban mindössze az alfáig jutottunk 213