Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Fábián László: Böjtelő hava

csipkék, madeirák közt szabad majd hálnod): Röslein auf der Heide, gyanak­szol, valami feléje hajt-e ­mert semmi más sehol, mint a Zauberheide ­maga elé tette a virágot, hogy alaposabban megszemlélje, hogy meg­győződjék róla, valóban él-e, négy szirma már elnyílt a laza bimbótól, egyiknek hegye megpöndörödött, a másiknak rozsdafolt a sárgája között, és eképpen bókol, vágyakozott valahogy a bimbó belsejébe jutni, mert hogy is volna elég szemmel befutni, kívánkozott fölöttébb a rózsa belsejébe, a szétnyílt szirmok közé, a mélység közepébe, és már követni sem képes a véges elme, vajon ez az övé vagy a rózsa győzelme? von Herzen, mit Schmerzen gondolt a rózsa mélységére, a mindúntalan megkívánt rejtett otthonára, és tudta pontosan, hát hogyne, rózsának rózsa az ára; mint a dohányosok tüdőzte le illatát, élvezte sorra mind, amit az illat ád, ez az illat röpítette a város pereme felé is, ott találta magát egy tiszta szerelőcsarnokban, amely valahogy 'többnek látszott egy üzemnél mégis, rengeteg népség, olykor kiáltás csobban, tálcákról parányi falatkákat kínálnak, már sehol a rózsa, a nyüzsgés mindent áthat, dugó is pukkan, szép poharakban gyöngyöz a bor, omnibusz gördül be, rajta egy kis kobold, őt ünnepük, lám csak övé ez a por, szó neki szólt, tenyér neki dobolt, Sebastien pedig meglátta a rózsát az ósdi járgány orrába tűzve, átfor­dult szépen az alkalomra pirosba, tűzbe, ám kétségtelen azért a rózsa volt az, szentség, kókadozva várta, hogy méltatlan helyzetéből kimentsék, a méla Se- bastiennak földbe (betonba?) gyökerezett a lába, amint a kedvesét a hajtányon meglátta, csak sóhajtozott csöndben, zokogott némán, hogy a szirmok... (min­dezt már lejegyezni sem képes az írnok!), hogy a szív keservesen sajdulna, sejde... ­nos, ennyi az öröm, a hirhedt Zauberheide ­micsoda maszkabál! micsoda szörnyű árnyak! egyszerre élők és holtak; Sebastien kering, éppen magát nem találja, a nyakában lobog hajdani sárga sála, „magányom városa” - kopog a megbomolt agy, kinn hó hull, apró pelyhek pörögnek csöndben, és ahogyan ő lankadatlan hitte, az életében ez a längste Kurzgeschichten, „magányom városa, morzsolgatom a könnyem”, és a szeméből pereg alá az írás, hangtalan, szép szavak, rázza őket mindjobban a sírás, észre sem veszi a vak, hogy egy kicsit talán errefelé a kín más: ilyen távolból megmaradt harag ­a garázstetőn, a nagyra nőtt tujákon kifehéredtek a lombok, súlyos fekete varjak hintáznak az ágvégeken, és szerteporoznak róluk az ismeretlen gondok, és jut belőlük bőséggel neki, neked, nekem, kik róják a várost, mígnem elkop­nak belőle, s csak üres hit nyomán haladnak előre, pedig mondja világosan és pontosan az írás: Ich will mein Gesetz in ihr Herz geben, und in ihren Sinn will ich es schreiben, lám, lám, miként lehetne, mint gondolta, itt a kín más? egyazon bordában vagyunk mindannyian szőve, és elmerengve nézett a hóporos levegőbe, egy fekete cica osont a bokrok alján, kék szeme villogott, talán a küszküdő varjakat leste ott, talán az is a múltat kereste, vagy annyit csak, amit itt hagyott belőle este; csak ami nem fehér, az maradt szürke, a szörnyű felhőtömeg a színeket rég kiszűrte, reggelre a tegnap még életteli rózsa is fejét leszegte, vajon nem a siralomvölgy-e ez a Zauberheide? ­(vagy tán Zauberwüste) ­délutánra már frissre cserélték a rózsát (sárga ez is), mintha a szobájában 211

Next

/
Oldalképek
Tartalom