Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve

védés már tovatűntnek látszik („boldog korotokban”). A szemem e kontextusban verset vagy költészetet is jelenthet; ha feltolják a benne rejlő „gyémánt diót”, nemcsak a költő igazi Énjére ismerünk rá, hanem sajátunkra is. A „Veronika-kendő” nekünk a költő arcát mutatja, a költőnek a mienket - de a költő is, a befogadó is önmagát láthatja e képen; az Isten-arc mindnyájunk ember-arcának közös vonásait hordozza.

A kötet olvasási szabályaihoz ugyanis ez az egyes versek kapcsolatát meglátó emlékezés is hozzátartozik. Erre is figyelmeztet a műhelyvallomás: ,Ahol a vers magától megáll, ott befejezem: Ha befejezetlen is, ha függőben marad is, egészebb így, mintha indulaton és lendületen kívüli formába terelném a kerek befejezésért. így lesz a töredékes-líra, melynek egésze - egész képet ad.” A modern költészet egyik alapkérdése az, hogy a líra visszatérítése a „pontszerű” tömörséghez csak a versbe idő- és térkoordinátákat visszacsempésző kompozíció feladásával lehetséges. E szerkezeti kellékek „indulaton kívüliek” Páskándi szerint, megváltoztatják az élmény röppályáját, azért igazabb” kifejezésük a „töredékes-líra”. Az így feladott „szerkezeti kerekség” helyett azonban - mint látjuk - a társítások indulat-rajzolta erővonalai egy másfajta koherenciát teremtenek. S ha az egyes verseket egymásra vonatkoztatjuk, egy „szövegeken felüli” szerkezet körvonalai sejlenek fel a kötetben.

Persze nem úgy, ahogy egy hagyományokhoz kötött vers szakaszai vagy egy ciklus darabjai szerkezetet alkotnak. Akárcsak az egyes társítások közötti űrt, a versnyi építőkövek közötti távolságot is az olvasónak kell áthidalnia, az értelmezés „kötőanyagát” az így létrehozható épülethez hozzáadnia. Mert hiszen e versekben is találunk ,helyet” és „időt” (azaz hely- és időhatározókat); az élmény ilyetén kötöttségeiben és egyediségében kell felfedeznünk a kötöttségektől függetlenülő, a létezés fogságából a létértelmezés szabadsága felé tartó „gondolati állandót”. „Órád üvege alatt micsoda séta ez / A Semmi számlapján bandukolok / Mutató lökdös előbbre, szuronyos őröm / S az üveg fölöttem / Hontalan”. A kiindulópont ismét az élmény-konkrétum: a börtönudvaron, őrök parancsára sétáját végző rab helyzete. Az „óra számlapja” mint idő-jelkép azonban léthelyzetté általánosítja a szituációt, mely fölé ígéretként borul az absztrakciók, az ideák „hontalan” (mert az élet konkrétumait nélkülöző) szabadsága. Áthidalható-e a megismerés lendületével és indulatával ez a távolság minden és semmi között? S nem épp áthidalhatatlansága teszi a létet tragikussá vagy felemelővé, az értelmező nézőpont megválasztása szerint? Vagy tragikusan felemelővé? „Csak párbaj volt a fogalommal minden.”

A kortárs arra is emlékezhet, hogy e líraelméleti programnak volt (s úgy lehet: maradt) egy nagyon is aktuális vetülete. A lírát „megszerkeszteni” segítő epikus, leíró elemek, a kész szerkezeti sémák sohasem függetlenek szemléleti tényezőktől; mások (a hagyomány) által konstituált jelentés-lehetőségeik vannak; a „líra-idegen” kompozíció-részek idegen gondolatok beszüremkedéseivel járnak. A vágy a „hontalan” szabadság után a mások által berendezett, „ideológia-otthonos” szabadságlátszatoktól való menekülés is - tanulságosnak tarthatjuk, hogy ez a szerkezeteket lebontó (pszeudo) avantgardizmus nagyjából ugyanebben az időben jelenik meg Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos, valamint az újabb költőnemzedékek lírájában. Tüntetőén utasítva el a,hivatalos” elvárásokat, új értelmezés-lehetőségeivel szabadabb elvárások útját egyengetve. Az „epika” elleni szabadságharc az ideologikus líra elleni szabad150