Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve

a „meszelt falak” képzete. S újratámad az ellentét, a végtelentől felriadó magány és a Jelfedezni jó” ottonosság érzelmi tartalma között. De mert a kiindulópont - „vonalzott ég” - közös, az ellentét egyazon élmény kétarcúságára figyelmeztet, a végtelen ébresztette eró'tudat és szorongás együttes jelentkezésére.

Az asszociációk röptét s benne a szöveg hangulat-szerkezetét követve, létérzékeléshez jutunk; az intellektus önmagára és világára eszméléséhez. „Útrövidítés a líra - olvashatjuk a kötet ajánlásában az érzéki legrövidebb útja az absztrakthoz, és az absztrakt legrövidebb csapása vissza az érzékihez, amelyből vétetett.” Ezt példázza a következő' három soros vers is: „Unalmas-e embernek lenni / szép bágyadt déleló'ttön? / E hallgatás már edzés a halálra.”

E versben is találunk leíró elemeket, az „ember” és a „halál” szavak azonban a szótlan-unalmas délelőtt alkalmi hangulatát az eszmélkedés, az önvizsgálat helyzeten és időponton túli távlatai felé hullámoztatják. A helyzet és az időpont' felvillantása csak arra szolgál, hogy a gondolat ne puszta didaxis legyen, hanem rádöbbenés, környezettel és önmagunkkal való kapcsolat megismerő átélése. A társítások könnyedsége, „alkalmisága” így kap veretet a gondolattól; a nyelvi klisé, a szólássá kopott metafora így teremt egész költeményt átfogó szerkezetet: „Minden gyémántot feltörhetsz bennem / Neked ez csak dió / És marad még valami gyémánt / A fán marad mindig az a dió / Ami a fáé / A fán marad mindig az a gyümölcs / Figyeld csak meg ami a fáé / Amit a legszorgalmasabb szüret sem / Ver le / Amit a fa rejt / Magának / Ezt a gyümölcsöt istennek őrzi / Az utolsó éhenhalónak”.

A „kemény dió” jelzője társítja a gyémántot (hiszen az a legkeményebb kő), a dió-gyémánt névcsere pedig a dió igéjét („feltörhetsz”) a gyémánthoz. Ajennem” figyelmeztet, hogy gyémánt és dió egyaránt metaforikus értelemben szerepel, az olvasás játékszabálya” tehát adva van: keresnünk kell e két szó jelkép-jelentését. Megkönnyíti (vagy irányítja) értelmezésünket a gyümölcsfa archetípusa, mely az Evangélium óta a termés és adakozás példázata, így válhatott) a művész-magatartás allegóriájává. A Páskándi-vers az alkotás titkára, a költő legbensőbb énjére vonatkozik, mely csak az „éhenhalónak”, a műalkotást létszükségletként befogadónak tárul föl. Az utolsó előtti sor a legtalányosabb: az „istennek őrzött” utolsó - gyémántkeménységű és értékű - gyümölcs az áldozat jelentését is hordozza, Isten és „az utolsó éhenhaló” azonosítása azonban ennek különös tartalmat ad. Az áldozat (a hit, a műben rejtező „örök emberi” vagy „örök szellemi”) élteti az Istent? Vagy „az utolsó éhenhalónak”, az igazi befogadónak kell isteni mindentudással rendelkeznie, hogy a mű gyémánt-magváig eljusson? Mű és befogadó így emeli egymást Isten-közeibe? E kérdéseket a szöveg nyitottsága egyaránt felteszi, a válaszadás tág lehetőségeit kínálva az „olvasó-hálónak”.

Talán segít a kötetnek az a szövege, mely ugyancsak az ember- és Krisztus-arc azonosításának jelképére épül: ,Micsoda Veronika-kendő a szemem / Orcáitokat beletöröltétek / Nem mosom ki soha / Arcotokat én nem adom vissza / Boldog korotokban sem adom majd vissza / Véres arcotok / Nyomait szememből” Bár e vers egyetlen motívuma sem egyezik az előzőével, sugallatának iránya ugyanaz: a befogadás heurisztikus élményének felmutatása. Csak itt a költő fogadja be mások személyiségének titkait, a változatlan Isten-arcot, a szenvedőt („véres arcotok”), s őrzi akkor is, amikor e szen149