Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve

beli kapcsolata nem hierarchikus viszonyt és értékdimenziót jelent, hanem mellérendelést; vannak megújulási folyamatok a magyar irodalomban, melyeknek jelentős forrásai erednek a kisebbségi tájakon.

A tű foka egy líraelméleti és líratörténeti kérdés megoldását célozza. A lírának ahhoz, hogy verssé legyen - foglalhatjuk össze Páskándi első' műhelyhipotézisét -, szövetkeznie kellett „lírán kívüli” elemekkel: leírható helyzettel, kifejthető eszmével, retorikát kívánó meggyőző szándékkal. „Mindent le akartam írni a vers elején - pillant vissza korábbi „munkamódszerére” a költő -, hogy ’tisztázzam’ helyzeteimet, hogy most ülök és szomorú vagyok, leírtam belső világom bútorait, akár egy introspektiv Balzac... És később - amikor már éltem és olvastam, amikor már kíséreltem és gondolkodtam, vetült elém valami építmény rajza... A túlzott, a fölösleges ’leírás’ elhagyott, a túlzó magyarázat is, antideszkriptív és magyarázat nélküli lett, ami kiszabadult... Antiepikus líra.” De szembesítsük e programot a gyakorlattal, egy versszöveggel: ,A körte hitetlenül aláhull / A kertben méhek füstje száll / Eső szála is fölragyog / Borda-hálón / Pók-szív kapaszkodik / Kéménybe hull a szándék / Vonalzott ég - beíratlan irkám / Minden fehér terek, meszelt falak magánya / De jó, hogy fölfedeztelek.” Első benyomásunk, hogy ez is leíró szöveg, sőt a körte, kert, eső szavak felismerhető helyszínt vázolnak. A 4-5. sor két metaforája azonban kérdésessé teszi a leíró tárgyszerűségét: a borda-háló és a pókszív két ellentétes irányú hasonlítássá bontható. Akár azt mondom: „a pók a hálón kapaszkodik, mint bordákon a szív”, akár azt, hogy „bordákon kapaszkodik a szív, mint pók a hálón”, egyaránt „helyesen” értelmeztem a szóképet. Feloldódik egy ősi lírai fikció, amelynek értelmében a költő „úgy tesz”, mintha a külső, a tárgyi világ látványa juttatná eszébe” a költeményben kifejezetteket, a külvilág az élményforrás, az ok, s a lírai élmény az okozat, a klasszikus epikában is érvényes kauzalitás-elvnek megfelelően. A Páskándi-metafora nyitottsága azonban egyszerre nyújtja a külsőtől a belsőhöz, illetve a belsőtől a külsőhöz vezető szemlélődés lehetőségét, feloldva a kettő határait.

Külső és belső egymásba tűnése határozza meg a szürrealisztikus szabadsággal támadó képzettársítások rendjét. „A körte hitetlenül aláhull” sorban a megszemélyesítő határozó (hitetlenül) teremti meg szemlélő és szemlélt azonosságát. A 6. sorban a „kéménybe hull” az eső-képpel áll asszociatív kapcsolatban, a megismételt „hull” ige azonban az első sort is visszatéríti tudatunkba, a tárgyakban megjelenő emberinek a hullásait rögzítve Az „eső szála” gerjeszti a „vonalzott ég” jelzőjének ötletét, ez utóbbi az „irkák” (mintha Radnóti „az égre írj” parancsának pátosztalanított változatát olvasnék, mely a maga rendjén Petőfi indulatának örököse: „Jegyezd vele az égre / örök tanúságul...”), az „ég” távlatát azonban szintén ,keresi” már a 2-3. sor két igéjének („száll”, „fölragyog”) emelkedést sugalló hangulata. így őrzi a vers az első két sor állítmányával indított ellentétet („aláhull” - „száll”). A külső látványt követő tekintet mindig fel, az égre irányul, a látvány mintegy kiröpíti önmagából a szemlélődő tudatot; az emberire, az alanyira utaló sorok a visszatérést, az aláhullást jelzik. Ennek a hullámzásnak a középpontja a kétirányú mozgást a maga jelentéstani kétirányúságával kifejező 4-5. sor.

A 7. sor egy pillanatra feloldja az ellentétet: a „beíratlan irka” az ég végtelenét az ember kezéhez szelidíti. Az „ég” társítás-válasza azonban a következő sorban a „terek” a „beíratlan” jelzőé a „fehér”, ez utóbbiból adódik

148