Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Vékony Gábor: A Kárpád-medence népi-politikai viszonyai a IX. században

tatásra: lényegében ezt követi az 1984-ben megjelent Magyarország története I. kötetének e korról adott rajza és térképe. Ezen a Karoling-birodalom az egész Dunántúlt, s a Dráva-Száva köz nagyobb nyugati részét is magában foglaja, a morvák határai délen és keleten a Dunáig és a Garamig nyúlnak, a bolgár fennhatóság viszont csak a Marosig és a Tisza alsó folyásáig teljed, illetőleg e térkép még a Dráva-Száva köz keleti részét, a Szerémséget tudja birtokukban (a Tisza mentén a Maros-torkolattól egy vékony sávban felnyúlna a bolgár terület Csongrádig - a történeti térképészetben egészen szokatlan eljárás ez). Az akkoriban „hivatalosnak” tekinthető' Magyarország története kötet térképe több, a szélesebb közönséghez is eljutó kiadványba is bekerült (például História 1986-1), így természetesen a IX. századról való jelenlegi ismereteket vagy elképzeléseket jobban befolyásolja, mint más, szakmai munka. A hibák egy részét Bogyay Tamás, Kristó Gyula, Szádeczky-Kardoss Samu és mások ugyan szóvá tették, ez azonban nem változtatott azon, hogy a közvélemény (s jórészt a szakmai közvélemény is) ne tekintse a Kárpátmedence nagyobb, Dunától keletre eső' részét az „avarok (néptelen) pusztaságainak”.

Van persze olyan vázlat is, amely ennél árnyaltabban ítéli meg a IX. századi Kárpát-medence viszonyait: „Az ország (a későbbi magyar királyság

V. G.) északnyugati részén a Nagymorva-birodalom fogta politikai szervezetbe a mai szlovákok őseit, nyugaton szlávokat találunk a Dunántúl egyes vidékein is, itt azonban a kép már jóval bonyolultabb. A Balatontól északra a Dunáig erdős, mocsaras vidék terült el, amely védelmet nyújtott a népvándorlás viharaiban hajótörést szenvedett népek maradványainak. Győrben keresztény hitre tért avar fejedelem székelt, népe a Hanság mocsaraiban húzta meg magát. Nem zárhatjuk ki a régi római városokban, elsősorban Pécsett és Szombathelyen romanizált lakosság továbbélését sem. A legutolsó fenékpusztai ásatások ilyen római hagyományokat folytató népesség, sőt gepidák fennmaradását bizonyították Sági Károly megállapítása szerint. A legrészletesebb adataink a Zalavár környékén és a Dunakanyarban élő szláv népességre vonatkozólag ismertek. Pribina nyitrai szláv fejedelem Mojmir nagymorva fejedelem elől menekült a frankokhoz és 840 körül a keleti frank királytól Zalavár környékén hűbérbirtokot kapott és frank hűbéresként kormányozta a területet, melyet később fia, Kocel vett át. A II. világháború után folytatott nagyszabású és alapos ásatások vezetője, Soós Ágnes a régészeti leletek alapján jutott arra az eredményre, hogy Zalavárott - német nevén Mosaburg- és környékén már a 8. század végén (tehát az avarok alatt) szlávok telepedtek meg, s ezek a későbbi morvák és szlovákok őseihez tartozhattak. A Dunakanyarban az - esetleg szintén Pribina és fia kormányzata alatt álló- szlávok a folyó védelmének vonalára rendezkedtek be, valószínűleg a morvák vagy a bolgár-szlávok támadásával szemben. Bolgár-szlávok éltek a Duna- Tiszta közén, a Tiszántúlon és Erdélyben lényegesen ritkább települé-seken.” (Fügedi E. 1992.)

Fügedi itt olyan vázlatot ad, amely a régebbi, háború előtti magyar kutatásra vezethető vissza, s fő vonalaiban valóban hitelt érdemlőbb, mint az attól eltérőek. Ez annak ellenére így van, hogy e sorok szerzője korántsem olyan optimista a Győrben székelő avar fejedelmet (Váczy Péter adatokon nem nyugvó feltevése) vagy a továbbélő romanizált lakosságot vagy a régészetileg

1148