Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Beke György: Imre Samu, az Őrség nyelvtudósa
az irodalmi műnek, hanem „társszerző”; Kosztolányi Dezső ezt úgy fejezte ki, hogy a verset ketten írják, a nyelv és a költő. Imre Samu bibliográfiája azt is eszembe juttathatja, hogy ha az irodalomtörténet-írás vagy a lexikonszerkesztés eltekint a nyelvészet eredményeitől, akkor zavarba kerülhet, még inkább: megzavarhatja az olvasót. Imre Samu tanulmánya óta aligha lehet továbbra is hamisítványnak nevezni a Szabács viadalát. Ezért A magyar irodalom történetének első kötete 1964- ben csak megemlítette a hamisítás vádját, hogy leszögezhesse: „A hitelesség mellett szóló érvek azonban erősebbek: az utolsó fél évszázad történeti forráskutatása nem talált ellentmondó adatot, és ami még döntőbb, a nyelv- tudomány eredményeinek fényében a vers szövege, bár nyelvjárásban van írva, nyelvtörténetileg egyetlen gyanút keltő hibát sem mutat”. Ugyanezt az álláspontot foglalta el a Benedek Marcell-féle Magyar Irodalmi Lexikon 1965- ös, harmadik kötete: „Eredetisége ma általánosan elfogadott.” A könyvészeti adatok között a lexikon megemlíti az Imre Samu kutatásait. Ezek után érthetetlen, hogy a Péter László főszerkesztésében 1994-ben megjelent Új Magyar Irodalmi Lexikon harmadik kötete ezt a hangot üti meg, mindjárt a szócikk elején: „vitatott hitelű”. A könyvészetben ott találjuk Imre Samu munkáját, amely ennek az állításnak az ellenkezőjét bizonyította be. Mi lett volna az elfogadható eljárás? Ha időközben újabb bizonyíték merült fel a Szabács viadalának hitelességét illetően, akkor a Péter László-féle lexikonnak ezt közölnie kellett volna. így azonban elháríthatatlan a felületesség vétke, ami egy adattár esetében nem is annyira bocsánatos bűn. Kolozsvári mestere, barátja, Szabó T. Attila professzor a Szabács viadalának hitelességét vizsgáló tanulmányának végén személyes hangba váltott át, ami eléggé ritka volt nála: „A szép és mintaszerűen gondos monográfia áttanulmányozásakor különleges jóérzés számunkra, hogy éppen egy Csűry Bálint környezetéből egykor közénk került és néhány évig velünk munkatársként együtt dolgozó szerző keze alól került ki ilyen jelentőségű nyelvtörténeti munka. A nyelvjáráskutatásban már eddig is szép eredményekre visszatekintő Imre Samu ez újabb teljesítményével a nyelvtörténetben is avatott kutatónak bizonyult.” Nyugati magyar végek kisebbségi sorsra kárhoztatott fiaként, Imre Samu az anyaországban, itt élő nyelvész társainál is mélyebben, személyes élményként élte át az anyanyelv megtartó erejét kisebbségben, idegen nyelvek és hatalmak nyomása alatt. A bibliográfia tételei azt mutatják, hogy fokozott kedvvel kutatta a kisebbségi magyar területek és a szórványvidékek nyelvjárásait. Egymagában, vagy társakkal több gyűjtőútat tett a Felvidéken: Nyelvatlaszgyűjtő úton Csehszlovákiában, Magyar Nyelv, 1953, Kálmán Béla társaságában. Ugyancsak együtt mutatták be A szlovákiai nyelvatlaszgyűjtő út néhány nyelvészeti tanulságát, 1953-ban, a Magyar Nyelv ben; egy év múlva, társszerzőként most is, A szlovákiai nyelvatlaszgyűjtés tájszó anyagát. Újabb nyelvatlasz gyűjtő útról ad számot, Kámán Bélával együtt, 1955-ben, illetve 1960-ban a Magyar Nyelvjárások 6. kötetében. A kárpátaljai magyar nyelvjárásokról és e nyelvjárások atlaszáról értekezik 1971-ben az ungvári napilapban, a Kárpáti Igaz Szóban. A régi magyar erdélyi nyelv szótáráról ír a Magyar Hírekben 1121
