Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Molnár László: Fülep kritikái a magyar képzőművészetről
azt a környezetet is, amely nem képes befogadni, megtartani a kivételes tehetséget. Az alkotó, aki kiszabadul innen, mégis visszatér, mert csak az alkotás pillanata van: „az otthon, a magány, a nyugalom. Ezt nem lehet tanulni, ennek nincs sem régi, sem új művészeti kódexe, ez független kortól és társadalomtól, ez tisztára az övé, ez a nagy és mélységes szeretet, mely úgy tud betölteni négy fehér falat, ha közte éló', szerető', beszélni és megérteni tudó lélekké varázsolódik át minden, ami halott tárgynak látszik.” (Fülep, 1974. I. 143.) 7. Ez a művészetnek és a művészeti életnek minden lényeges mozzanatát magába olvasztó, az alkotót és műveit feltáró írás a kritika minden erényét felmutatja Fülepnek alig másfél éves, elsó' kritikusi periódusának vége felé. 1917-18-as visszatérése a művészetkritikához mégis produkál egy olyan szöveget, amely felmutatja mű, alkotó, értelmező' és értelmezett kezdetnélküli egységét. Arról a kis esszéről van szó, amely a Tihanyi Lajos címet viseli, de alcíme: Az arckép a festőjéről. Fülep itt a róla festett portréról és alkotójáról, annak művészetéről is a róla festett portré nevében. Az ötlet és a megoldás több puszta érdekességnél. A művészetnek, de a szellem és az élet bármely mozzanatával való találkozásnak az az alapvető felismerése kap itt érvényes formát, hogy a megértéssel járó közvetítő közeg ugyan elkerülhetetlen, de egyúttal azt a kételyt ébreszti, hogy általa elfedődik a tényleges élményforrás, a megismerni, megérteni vágyott másik, amelytől való eredendő távolságunk megintcsak ráutal bennünket valami közvetítőre. Ezen apória feloldása csak azáltal lehetséges, ha a közvetítő transzparenssé válik, úgy lesz jelen, hogy áttetsző marad, akadálytalanná téve a megértés folyamatát. Itt mindez a szöveg előtérbe lépésével, tehát paradox módon valósul meg. A szöveg abszolút önreprezentációja szinte tökéletes transz- parenciát jelent a mű felé, a mű tárgya és a befogadó felé, hiszen ez a négy itt tulajdonképpen azonos. Ez a stilisztikai, gondolati, esztétikai bravúr nem volna teljes, ha hiányozna még egy mozzanat: a szövegen végigvonuló finom (ön)irónia. Hiszen ebből a teljes bezárulásból az értelmezés útvesztőjébe - mert az önazonosság beteljesedése, megintcsak paradox módon, az azonosság feloldódásához, végül talán jelentésbeli entrópiához vezetne - egyedül a folyamatosan fenntartott önreflexiós gesztus mentheti meg a szövegben beszélőt, aki így nyugodtan jelentheti ki a művész és a mű, önnön mása nevében is: „nem adhatok mást, csak mi lényegem.” (Fülep, 1974. I. 248.) JEGYZETEK Fülep, 1974.1.: Fülep L^joe: Aművészet forradalmától a nagy forradalomig, I. kötet (Bp. 1974.) szerk. Tímár Árpád. Gaclamer, 1991: Gadamer, Hans-Georg: Szöveg és interpretádó, in: Szöveg és interpretádó (Bp. 1991.) Pemeczky, 1985.: Ftemeezky Géza: Egy magyar művészetfilozófiis. Vázlat a nyolcvanöt esztendős Fülep Lajosról, in: Fülep -emlékkönyv (Bp. 1985.) Vekerdy, 1985.: Vekerdy László: A fiatal Fülepp in: Fülep L^jos-emlékkönyv (Bp. 1985.) 1117
