Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Molnár László: Fülep kritikái a magyar képzőművészetről
vagy egyfajta /uáfjy-esztétika, hiszen ezeket a műveket az esztétikum hiánya minősíti. Az eddigiekkel összefüggésben a Fülep sok kritikájában feltűnő deduktív szerkezet csak látszólagos, az elvonatkoztatással való szövegkezdés retorikája a meggyőzést szolgálja. A hiány-esztétika Fülep számára nem merül ki abban, hogy negatív ítéleteket mondjon ki, hanem a hermeneutika összefüggéseit követve, megpróbál dialógust létesíteni a kritizált művekkel. Ebben az összefüggésben is értelmezhetők a Látogatás a műteremben... sorozat darabjai (Látogatás a műteremben Zala Györgynél, Látogatás a műteremben Benczúr Gyulánál, Látogatás a műteremben Stróbl Alajosnál) melyekhez hasonlót egyébként a színházi élet nagyjainál is megismételt. Módszerét így foglalja össze: ,A látogató ilyenkor lehetőleg a küszöbön kívül hagyja elveit a régi és modem művészetről, nem mond véleményt sem a látogatás tartalma alatt, sem azután, mikor a látogatás eredményéről beszámol, csak rekonstruál, s feladatát annál jobban teljesíti, minél hívebben adja vissza a látottakat és hallottakat.” (Fülep, 1974. I. 73.) Fülep, látva, hogy az általa bírált alkotók olyasmit hoznak létre, amiből hiányzik szerinte a művészi, esztétikai érték, ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy az interjúban az alkotót beszéltetve az mintegy leleplezte önmagát: „Az eredeti nagyságúhoz a fal mellett van egy tanulmányom, Andrássy feje. Természetes, hogy itt is fontos a portréhűség, de még intimitást is akarok belehozni a fejbe, ami tekintettel a méretekre, nem kis feladat.” (Fülep, 1974. I. 75.) Nyilván Fülepnek is része van abban, hogy olyan szövegkömyezetet létesít, amelyben végül az interjúalany nevetségessé válik. Benczúrral például így diskurál: „Borzasztó |s az - mondottam -, amit ma modern jelige alatt mívelnek. Mindent ráoktrojálnak az emberre. Mindenki akar valamit, s csupa akarás az egész, amire jutnak. Egy kész dolgot alig tud valaki összehozni. S ezek a modern jelszavak, például a plein-air...- Igaza van: a plain-air. Hát ha olyan nagyon fontos az egyéniség, miért akarják mindenáron, hogy plein-airt fessen az ember? Hátha nem felel meg a természetének. Nekem, tudom, nem felel meg, és ezért nem is csinálom. Szinyei Palival csináltam én is valamikor plein-airt, de érzem, hogy az én temperamentumom másra való. Nem áll az jól mindenkinek.” (Fülep, 1974. I. 85.) Úgy tűnik, ezek az interjúk a Gadamer által antitextusoknak (Antitexte) nevezett szövegek tipikus példái. De az ilyen esetben megjelenő iróniáról Gadamer azt írja: Jtt világos társadalmi előfeltétel az előzetes közmegegyezés, amelyet az irónia használata feltételez. Aki az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol, de biztos lehet abban, hogy amit gondolt, azt megértik - a megértetés egy működő szituációjának része. (...) Éppen egyhor- dozó egyetértés (kiemelés az eredetiben) a mindenkori feltétele annak, hogy tréfa és irónia mindig lehetséges legyen.” (Gadamer, 1991. 30.) így amit Ve- kerdy Fülep harcának nevez a hivatalos hatalmasságok ellen, valójában már az iróniát megértő közeget, közönséget feltételez, mely nélkül e szövegek sem léphettek volna újabb dialógusba. Nem voltak tehát alaptalanok Fülep azon reményei, hogy az új, értékes művészi törekvések párhuzamosak lesznek egy új közönség kialakulásával. Bár nincsenek illúziói sem az új művészi törekvések sikerét illetően: „Az igazi nagyságokat még sohasem értették meg első pillanatra; de valahányszor egy új irányból látunk valamit, tudnunk kell, hogy ez előhírnöke egy hamarosan bekövetkezendő általános új hitvallásnak. 1114
