Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Molnár László: Fülep kritikái a magyar képzőművészetről
(...) És azután jön a sablonos rehabilitálás, akár a művész életében, akár halála után...” (Fülep, 1974. I. 49.) így az is érthetőbb, hogy a jövőbe tolja ki az értő közönség megjelenését. A művészetkritikusi korszakában több írása is foglalkozott a gyermekek és a művészet viszonyával. (A jövő nemzedék, Művészi nevelés az iskolában) Annak a fajta látásmódnak, amiről így írt: „Nem elnevezni, hanem csak megszeretni egy tárgyat, hogy az a sajátja legyen, a legkevesebb ember tud. Sokan vannak a nézők, de kevesen a látók.” (Fülep, 1974.1. 57.); annak előfeltétele nála: „öntudatos megfigyelés, öntudatos feldolgozás, öntudatos kifejezés...” (Fülep, 1974. I. 59.), vagyis az egyéniség kibontakozása a vizualitás területén. Fülep itt nem csupán a művészet közönségére gondolt, hanem a leendő alkotókra is. A magyar művészet megújítóiról kezdetben még így ír: „saját egyéniségük ereje s a természet nagysága teljesen elég neki az alkotásra” (Fülep, 1974.1. 29.) Röviddel később, Ferenczy kapcsán azt is világossá teszi, hogyan kell ezt érteni: „Más témája nincs, mint a természet és ő maga, melynek ő is csak része, megnyilatkozása.” (Fülep, 1974. I. 32.) Az egyéniséget ekkor még egyfajta természeti adottságként kezeli, ám rövidesen árnyaltabbá teszi e nézetét, ahogy ez a gyermeki vizualitás kapcsán már látható volt. Ezzel párhuzamosan a kritikákban is nagyobb hangsúlyt helyez a kimunkált alkotói egyéniségre. 5. A Fülep által már kezdetben is művelt affirmativ esztétika még nem elegendő az átfogóbb kritikai tevékenységhez. Általa csak az elutasítás és az elfogadás pólusai rajzolódnak ki, és csak egyes művészekről tud ítéletet mondani. Háttérbe maradnak az alkotások közötti összefüggések és maga a művész. A teljesebb megértéshez azonban utat kell találni az alkotóhoz is, amit Fülep ebben az összefüggésben egyéniségnek nevez. „Kisebb egyéniségeknek milyen elkeseredett küzdelmükbe kerül a sokoldalúság, az egyéniségük minden részletének kidomborítása, kihasználása...” (Még néhány művészről, Fülep, 1974. I. 53.) Az egyéniség, az öntudatossá tett természet kikövetkeztethető a művekből, s így rajta lehet számon kérni a művek hiányosságait. Csók István, akiről kezdetben egyértelmű elismeréssel írt, 1905 őszén már ilyenforma bírálatban részesül: ,A valőrök biztos tudója, aki egyetlen helyes valőrt sem tud felrakni! S ez nem magában álló eset Csóknál, s csak azt bizonyítja, hogy egyénisége még nem elég szerves, nem elég megállapodott, s művészetéből hiányzik az öntudatos egyöntetűség.” (Csók István kollektív kiállítása, Fülep, 1974. I. 70.) És ahogy a művek megértésében a kritikus az alkotások sorozatán át az alkotóig jut el, s a benne rejlő öntudatos természetről épp a tudatosság vélelmezésével mondhat jogosan ítéletet, a kritika folyamata szükségképpen az egyéniségen is túllép. Az a társadalmi közeg, szellemi klíma, amely körülveszi a művészeket, ha nem is determinálja őket, de a művek életéhez nagymértékben hozzájárul. A Műcsarnok téli kiállítása kapcsán, 1905 novemberében született Fülepnek az a hosszabb írása, amely már azt az állapotot értelmezi, ahol menthetetlenül összekeverednek az akadémizmus rutinos gyártmányai és az értékes művészi törekvések. (Téli kiállítás a Műcsarnokban) A hivatalosságok és vagyonos magánszemélyek 1115
