Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Sigmond István: Tapshorror
emelvényhez vezető lépcsó'soron, ami pedig vonzó eredetiségét illeti, némi kételyek merülhetnek fel, noha foglalkozott a gondolattal, hogy beleharapjon a mikrofonba, s hogy e dicséretes szándék mennyire vonzó, nem tudom, ám biztosan eredetinek tarthatták, mieló'tt felfedezték volna a mikorfont. Lo- bogást persze benne sem lehet felfedezni, noha a tévedést sem lehet kizárni, ilyenkor a hibaszázalék plusz-mínusz száz körül mozog, Jézus lányságában is illik kételkedni, de hogy ezt miért mondta a tulkok tulka, azóta sem tudtam megfejteni, most viszont a Szónokon a világ szeme (nem szólsz bele, te selyma? Hallottad, hogy világnak adtam ki magam), és lehet, hogy most tényleg én vagyok a világ, mert a sepregetó', ki szorgosan sepregeti a szemetet a terem túlsó végében az ablakok alatt, nem látja a közeledő Szónokot.- Mit csinálsz itt? - szigorodik a szó. Az önsajnálat vigyora elmenekült a saját múltjába, a szemekből düh sugárzik elő, melytől rögvest eliszkoltak a földig érő ablakokon beleskelődő bodyguard-vérebek.- Sepregetek - mondta a sepregető, s mintha egy friss sírhantra emelné rá az utolsó göröngyöket, egy mindinkább nagyobb méretet öltő kupacba rendezte az összegyűjtött szemetet. Közben fütyülte a Te benned bíztunk-at, cifra trillákkal díszítve a sorvégeket.- Te nem tapsoltál? - A Szónok szeme kiguvadt, s kezét ökölbe szorítva a sírformát utánzó szemétkupacra meredt.- Nem tapsoltam - válaszolt a kérdezett. Megállók egy szusszanásnyira, ezek itt gyűlölködve cseveghetnek nélkülem is, inkább a vérebeket követem, ahogy üldözőbe vették a menekülő tömeget. De nincs időm hosszasabban kéjelegni a letépett nadrágok s az átharapott lábikrák látványán, melyet asztmás rohamban fetrengő szopránok és heréit hangú tenorok dobhártyát szaggató sikkantása kísért, odabent ugyanis egyre jobban felforrósodott a levegő, s lehet szakmai ártalomnak, avagy defor- máltságnak tekinteni, de számomra érdekesebb két ember párbeszéde, akiknek a feje nyolc centiméterre közelítette meg egymást, mint egy spontánul előadott, megíratlan kórusmű, avagy a vérebek nemi élete a koromsötét éjszakában.- Miért nem tapsoltál?- Engem nem azért vettek fel, hogy tapsoljak, azért vettek fel, hogy seper- jck- Én vettelek fel, tudod?- Tudom.- Akkor most tapsolj!- Nem tapsolhatok, nincs kezem. Már nem nyolc centiméter, csak hat. És egy mozdulat. Istennyila gyorsaságú. Ahogy a Szónok kitépte az ember kezéből a seprűt, s a szemétkupac tetejére csapta.- Itt a kezed! - Az ordításra visszacsámborogtak a vérebek. - Ezzel fogtad a seprűt!- Nincs taps-kezem - mondta a sepregető, és felemelte a seprűt, hogy tovább seperjen. Unottan elemezgethetném a kierőszakoltan filozofikusnak tűnő replikát, de most nincs lehetőség ezen tépelődni, mert a Szónok hörgött. Hogy egészen pontos legyek, a dühtől hörgött, és nem is akárhogyan, hörgésében volt valami 1078
