Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Sigmond István: Tapshorror
atavisztikus színezet. Előállt tehát egy olyan helyzet, amikor a sikkességről egy szót sem lenne szabad ejteni. A gyilkos szándékban nincs sem könnyed elegancia, sem vonzó eredetiség. A szándék viszont néha világra hozza a tettet. A „néha” most bejött. A Szónok forgolódik, gyors pillantásokat vet maga köré, hogy kezébe kaparintson valamit, amivel agyonvágja az emberét (a vérben forgó szemeket, a hullasápadtból pipacsvörösre váltó arcszínt, a táguló orrcim- pákat és a görcsbe merevedett kezeket - most hagyjuk). Itt kellene valahogy közbelépni, de nem olyan könnyű elszáguldani a képzeletbe és lefogni egy gyilkos kezet, egyszerűbb volt a helyszínre küldeni egy tapsot, mely jól hallhatóan visszhangzott a kongó teremben.- Tapsolsz? Mégis tapsolsz? - (Amikor a lélek kéjeleg, ez olyan frenetikus lélek-magömlést jelenthet, mint amikor a vakond majdnem-vakságával is jól látja a szemébe világító napot a föld alatt.) A Szónok arcán elterpeszkedett a mámor, az önelégült mosolyok egymást ölelgetve kergetőztek a barázdákban, s ahogy széttárt karokkal hátrafordult, hogy a tapsoló sepregető látványát is magába szippantsa az egyre halványabb kontúrokkal szerénykedő trófeái közé, meglátta seprűjére támaszkodó emberét, aki egyáltalán nem tapsolt, csak gyanakodva nézegette eszét vesztett főnökét. Hát, persze. A tapsot csak ketten hallhattuk, a Szónok meg én, merthogy az ő agyában vertem össze a tenyerem. Nem tudtam megakadályozni, hogy a Szónok puszta kézzel rontson a sepregetőre. Nemrég tettem említést a szakmai deformáltságról, talán ezzel magyarázható, vagyis az ösztönök diktálta indíttatással, hogy azonnal elemezni kezdtem a fojtogatott, majd a megfojtott ember lelki életéből azt a tényezőt... Kész. A sepregető védekezőén előrenyújtotta a seprűjét. A Csápájev-száj tátva, a seprűnyél vége garatra szalad, majd a koponyacsontba ütközik. Ezt kommentálni lehetne ugyan, de felesleges. Tedeumot ülök az íróasztalon remegő papírlapon. Itt már mindenki veti a keresztet, a sarokban a kályha s agyamban a képzelet. És még azt sem hagyják, hogy kedvünkre kigyászoljuk magunkat, ismét felhangzik a taps. Ez engem is meglepett, merthogy semmiféle tapsot nem találtam ki, de már özönlött vissza a sokaság, dübörögtek a lábak, ütemesen csapódtak össze a tenyerek, miközben a sepregető beszélni kezdett a mikorfonnál.- Testvéreim! Orkán, nem taps. Dicsfény és mennybemenetel. Zsebkendők, zászlócskák és minden, ami kell. A vérebek a mikrofon közelében vicsorítanak. Az első sorokban ezúttal senki sem ült. Hátrább húzódtam én is, merthogy az írói szabadság határtalanságában is korlátozott, ezt most tudtam felfogni igazán. A tapsot törölhetném a papírlapról, de nem merem. („Figyellek, hallod?!” ... A Beleszóló ismét megjelent, és most bennem vicsorít, ha nem vigyázok, leteper.) Félek. Lehetnék az első író, egyszersmind a legvonzóbb s legeredetibb, akinek a torkát átharapták a vérebek. Hagyom a tapsot tovább dübörögni a papírlapon, de a ti agyatokból sem tudnám már kitépni. Tulok-szkizofrénia. Ebből világosan következik, hogy Jézus leány volt. 1079
