Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Vasadi Péter: Gál Péter versei
VASADI PÉTER Gál Péter versei a vad kiáltozás, a belső béke után reszkető rimánkodás, a visszarévedés elégiái. Átokzsoltárokká sikerednek a költő áldásra szánt alkotásai is. Valami elemi, épp annyira előidézett, mint amennyire belesodródva elviselt szenvedés, sötétség sistereg ki a verssorok reteszei között. Egyszerre hallunk a sorok mögött kifulladó lihegést, és belenyugvó sóhajtozást is. Nem jó ember ez, gondoljuk titkosan, és rögtön utána: de megszégyenítően többet kínlódik nálunk azért, hogy jobb lehessen. Nagyon erősen írja, mintegy vési a verset. Ez nem mindig szolgál műve előnyére; a toll a papíron marad, az egyetlen síkon, amelyen megszülethetik, a véső az óhajtottaknál mélyebb rétegekbe futhat. Poétikailag szólván, a túlerő túlírathatja az alkotóval a verset. A Jó vers” se alább nem megy, se följebb. Lerögzítve lebeg. Akkor a legszilárdabb, amikor vibrál az ellendülés izgalmaitól. A vastag, iszapos sötétség lehúz. Az éji sötét nagyon fekete, de előbb-utóbb áttör rajta a világosság. Az előbbi közhelyszerűen mintegy odatottyan: „és jó volt nézni Téged csak úgy”, ; „Riadsz még sikoltva...”; ,Rázol még mindig?” A megfontolatlanság, a mívesség elodázása képzavar-gyanús helyzeteket teremthet: „magamban rajzolom” arcodat; hol rajzolom? Magam ban. (Van ebben valami keresettség.) Akkor rajzolás az? Lehet az? A költészet világossága nem azt jelenti, mentes minden eredeti bonyolultságától, hanem hogy tiszta. Mint itt: „rongy világ”. Süt belőle az igazság. Vagy itt: „Most kutyák nyalják fel a kegyelmet.” Szétsugárzó többértelműség van e sorban. És egy ’semmi’, amely szombólikus erejű: „egy varjú gázol át a pocsolyán”. Gázol... Gál Péter verseiben a szaggatott, sőt meghasogatott belső emberi világ kordában tartva tör fölszínre, méreg keveredik bennük a kegyelemmel, a vágyakozás tíz körömmel kapaszkodik az öröm felé, keserűen hull vissza a remény, de csak pihenőt tart, s kezdi újra. E sorok írója 25-27 évvel ezelőtt mutatta be a költőt s kisalakú verseit a Rónay György főszerkesztette Vigiliában. Azóta ez a költészet szunnyadt, tehát se ki nem hunyt, se föl nem morzsolódott, viszont nagyot késett, ugyanakkor - titokban - megtestesedett, megtestesült. Igaz rá, amit maga a költő így ír le: „fényévek fogságából kell kitörnöd / magadat meg kell végre szülnöd”. Nem fényes évekről van itt szó, hanem hatalmas távolságokról. Amiben nincs semmi riasztó, mert minden jó költészet folyamatos születés. Az marad le, aki megáll. Aki megáll, az meg is kövük Aki - iszonyú türelemmel - képes kihordani magát, az meg is születik. Vagyis lassan kiterjeszti a szárnyait. Hogy egy költőnek mekkora szárnyai vannak, akkor látszik igazán, amikor örökre eláll a műve elől. 1037
