Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Pomogáts Béla: A magyar emigráció mandátuma
bevezetett (nem reprivatizációs) rendszerét, és nehezményezték, hogy a kommunista korszak bűnöseinek legalább jelképes feleló'sségrevonása elmaradt. Mindebben kétségtelenül megfontolást érdemeltek volna az emigráció érvei. Kivéve talán a szavazati jog kérdését, amelynek gyakorlása kétségtelenül olyan kötelezettségekkel (pl. az adófizetés kötelezettségével) járt volna együtt, amelynek az emigráció nem tudott volna eleget tenni. De még így is lehetett volna találni néhány ezer olyan nyugati magyart, aki korábbi áldozatos emig- rációs tevékenysége miatt, méltányosságból, megkaphatta volna a magyar- országi választójogot. Fontosabb és megfontolandóbb emigrációs panasz volt, hogy a nyugati magyarságot igazából nem szólította meg az új hazai politika hatalom. Valóban nem fogalmazódott meg, például a magyar parlament részérói, olyan reprezentatív felhívás, amely arra irányult volna, hogy az egykori emigránsok tömegesen térjenek haza, és képességeiket állítsák az új magyar demokrácia szolgálatába. Voltak ünnepélyes alkalmak, midőn az emigráció és az itthoni társadalom bensőséges módon találkozhatott, így az 1989-es Nagy Imre-te- metés vagy az 1956-os forradalom harmincötödik évfordulójának országos megünneplése idején. Mindkét alkalommal úgy lehetett érezni, hogy az itthon élő és a nyugatról hazatérő magyarság a nemzet eltemetett történelmének életre keltése által a szolidaritás jegyében találkozik. Ezek a pillanatok azonban nagyon is tünékenyeknek bizonyultak. Igazán hatékony és átfogó kezdeményezések viszont nem történtek arra, hogy az emigráció valóban komoly szerepet töltsön be az ország életében, akár úgy, hogy hazatérve elhelyezkedhet a gazdasági, társadalmi és politikai élet fontos területein, akár úgy, hogy külföldön maradva felelősséget vállalhat az ország érdekeinek szolgálatában. Például születhetett volna egy országgyűlési határozat, amely megörökíti a politikai emigráció érdemeit. A hazavárás és a visszafogadás gesztusai nagyon takarékosak voltak, és igazából, kevés kivétellel, csak azok az emigránsok tértek haza, akik valamilyen személyes ismeretség révén közel álltak az új politikai elit vezető képviselőihez, vagy túlságosan is erőszakosan ajánlották fel szolgálataikat, és próbáltak politikai, gazdasági pozíciókat szerezni. Mondottam már, hogy vannak igen rokonszenves kivételek, akik képességeiket és a nyugati világban megszerzett kapcsolataikat önzetlenül állították az ország felemelkedésének szolgálatába. Róluk különben Borbándi Gyula munkája is megemlékezik. Olyan hazatelepült vagy a kétlakiságot vállaló emigránsokra gondolok, mint Faludy György, a kiváló költő, Kopácsi Sándor, a legendás ötvenhatos rendőrfőkapitány, Király Béla, a forradalmi nemzetőrség egykori főparancsnoka, Csicsery-Rónay István, a kisgazdapárt egykori külügyi vezetője, Kovács K. Zoltán, a kereszténydemokrácia egyik vezetője, Skultéty Csaba, a Szabad Európa rádió népszerű politikai kommentátora, Szöllősy Árpád, a neves svájci közgazdasági szakértő, Zwack Péter, az ismert gyáriparos és országgyűlési képviselő, Szapáry György, a Nemzeti Bank egyik alelnöke, Prokop Péter, a kiváló katolikus festőművész, Vásáry Tamás, a világhírű zongorista karmester és még sokan mások. Az emigráció mindazonáltal ennél jóval szélesebb körű politikai, gazdasági és kultúrális potenciált képvisel, és valójában sokkal több segítséget adhatott volna az újjászülető Magyarországnak, ha ezt a segítséget elvárja, erre fel1030
