Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Pomogáts Béla: A magyar emigráció mandátuma
szólítja az ország új kormányzata. Talán ennek következtében is alakult ki az, hogy a nyugati magyarok közül igen sokan ma is emigránsnak érzik magukat, és legfeljebb látogatóba kívánnak visszatérni szülőhazájukba, ahonnan azután némi csalódottsággal térnek haza. Nos, csalódottságot érzett a nyugati magyarság, de talán azt is elmondhatjuk, hogy a magyarországi közvélemény is mást várt a hazatéró' vagy hazalátogató emigránsoktól, mint amit azután velük kapcsolatban tapasztalt. Valójában mindkét: a nagy történelmi találkozásban és a kívánt egymás- ratalálásban érdekelt félnek többszörösen csalódnia kellett, valószínűleg amiatt, hogy mindkét fél: a magyarországi is, az emigrációs is mást várt, mint amit kapott. És ennek nem valamiféle ravasz politikai mesterkedés volt az oka, hanem egy minden személyes törekvéstől független politikai csapdahelyzet, amelyet talán elemezni kellett volna, fel kellett volna rá készülni, még a nagy találkozás előtt. A hazai és a nyugati magyar társadalom valójában nem ismerte egymást, legfeljebb előfeltevései voltak a másik félről, és ezeket az előfeltevéseket többnyire megcáfolták a kölcsönösen szerzett tapasztalatok. Mindkét társadalomban (már ha az emigráció esetében „társadalomról” egyáltalán beszélhetünk) csupán egy meglehetősen kicsiny értelmiségi réteg: nyugaton dolgozó magyar vendégtanárok, ösztöndíjasok, kevés hazai irodalmár és tudós, illetve néhány rendszeresen hazalátogató, a magyar irodalmi és tudományos élettel személyes kapcsolatot tartó és az úgynevezett „magyar üggyel” foglalkozó nyugati magyar értelmiségi ismerte behatóbban a másik fél helyzetét, gondolkodását és törekvéseit (közéjük tartozott természetesen Borbándi Gyula is). Szélesebb körben azonban nem hiteles ismeretek alapozták meg az egymással kapcsolatos várakozásokat, hanem előítéletek, legendák, politikai szólamok. A magyarországi fél, az elmúlt közel tíz esztendő tapasztalatai szerint, azt várta a hazatérő (látogató) emigrációtól, hogy igen eredményesen tudja majd segíteni az ország gazdasági és politikai talpraállását és felemelkedését, meg tudja könnyíteni és gyorsítani útját az európai integrációhoz. A hazai közvélemény olyan politikusokat várt, mint Nagy Ferenc, Kovács Imre, Kéthly Anna, olyan gondolkodókat, mint Cs. Szabó László és Szabó Zoltán, olyan írókat, mint Márai Sándor, olyan tudósokat, mint Szentgyörgyi Albert és persze tehetséges és áldozatos pénzembereket, nagytőkéseket, akik „nyugati” terápiákkal lesznek képesek orvosolni a mindinkább beteg magyar gazdaság bajait. A több mint negyven esztendős távoliét persze erősen megritkította a visszavárt kiválóságok sorait, aki mégis hazatérhetett, mint Varga Béla, az országgyűlés egykori elnöke, az már csak meghalni jött haza, a valóban sikeres, esetleg világhírű nagy személyiségek legfeljebb néhány napos látogatást tettek az óhazában, és eszükbe sem jutott, hogy otthagyják a jól felszerelt amerikai laboratóriumokat, egyetemi tanszékeket. Nem is lehetett ezt tőlük várni, egyszerűen naivitás volt, hogy a rendszerváltozás után majd nemzetközi hírű tudósok és Nobel-dfjasok fogják elözönleni a hazai egyetemeket. Ellenkezőleg a legjobb hazai fiatal tehetségek igyekeztek élni a szabad kiutazás lehetőségével, hogy méltó munkát és megfelelő kutatási körülményeket találjanak nyugaton. Aki mégis hazatért és itthon megbízást, esetleg vezető pozíciót vállalt, az 1031
