Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Kemenes Géfin László: Új magyar donzsuánok

kuriózummá kipreparált rom. Kis leegysze-rűsítéssel azt mondhatjuk, hogy Kakuk Marci „normális” nemi gyakorlatával ellentétben az egész Szindbád- eposzra, de A vörös postakocsi-ra is a perverzitás nyomja rá bélyegét. Az utóbbi mű előszavában maga Krúdy hívja fel erre a figyelmet, amikor azon morfondíroz, hogy milyen dolog „pesti regényét írni: „Mit lehet írni Pestről? Őr- dináré passzió, mint az állatkínzás!”12 A meg-hökkentő válasz egyrészt magának a realizmusnak, másrészt Pest „reali-tásá”-nak szól, de hogy Krúdy az utóbbiról való írást egy különösen visszataszító, mert védtelen lények szenvedésében gyönyört találó perverzióhoz hasonlítja, többet elárul az íráshoz s annak tárgyához való viszonyáról, mintsem kritikusai feltételeznék. A hasonlat egyik lehetséges olvasata szerint a biedermeier külszín alatt kínok, kínzók és megkínzottak lappanganak, s az írás művelete is egyfajta elfajult, Barthes-i szóval „szövegélvezkedés”. Minden Krúdy-hős szánalmas, hasadt énű alany már fogantatásától kezdve, aki az elvágyódás és a túl sokat tudás cselekvésképtelensége között vergődik; az író, helyesebben az általa kitalált elbeszélő az ő kínjaikban vájkál valami szenv-telen gyönyörrel, minden alaknál nagyobb s fájdalmasabb tudással.

Krúdynál tudatosabb, szinte állandóan önmagát figyelő írót aligha ismerünk. Ennek a tudásnak, annak megőrzésének s disszeminálásának, azonban ára is van, s ezt ha nem is a valaha élt hús-vér Krúdy Gyula, de regénybeli elbeszélője mindenképpen megfizeti. Bródy Sándor éppen A vörös postakocsi kapcsán különös érzékenységgel ragadja meg ezt a megosztottságot, s amit a ,,regényíró”-ról ír, valójában az az által kreált, de azzal nem azonos elbeszélőre kell értenünk. Bródy azt írja, hogy „már megérzik benne a hármas egy: a szenvedésre, a gyönyörűségre való képesség. És a hit. Egy kesernyés, csúfondáros, de mégiscsak igaz hit”. (Krúdy 1982: 217) Eltekintve attól, hogy egy kesernyés, csúfondáros hit sohasem lehet „igaz”, csak kesernyés és csúfondáros, tehát már mindig meghasonult és önreílexív, a szenvedés és gyönyörűség) párosítása annál helytállóbb. A más-más lélektani beállítottságot képviselő műfajok hadszínterén (mert egy-egy Krúdy-mű így is felfogható) az elbeszélő, mintegy önmaga mentségére, a mindenkori apával azonosul, jóllehet fájdalmasan tudatában van annak, hogy ennek az azonosulásnak ugyanakkor kárvallottja is. Ezért e hadszíntéren a románc sorait szinte ötödik hadoszlopként bontja meg egyfajta théatre de cruauté, a gyönyörbe vetett hit lehetetlenségének kíméletlen tudása. Amíg tehát az apaképzettel felvértezett elbeszélő óhatatlanul szadista, addig a szereplők egytól-egyig mazochisták, s az anyáról mintázott nőben, annak idealizáltszentimentális másában keresik, reménytelen önkínzással, a „boldogságot”. Mivel azonban ők is ettek az illúzió nélküli szexualitás fanyar gyümölcséből, szeretnének az apával is azonosulni, s hozzá hasonlóan „kemény”-nek, szenvtelennek, flegmának, érzéktelennek mutatkozni. Ez azonban érthetőleg ugyancsak meddő, sőt további frusztrációkhoz vezető vállalkozás.13

12 Krúdy 1982: 9.

13. Gilles Deleuze úttörő, Freudot is helyreigazító tanulmányában a szadizmust és mazocliizmust lényegileg egymástól teljesen különböző dinamikájú és irányultságú szexuális cselekvésformaként értelmezi. Döntően fontos meglátása szerint a szadizmus az anya aktív tagadását jelenti a törvény fölé helyezett,túlértékelt apa érdekében. Deleuze, Präsentation de Sacher-Masoch: Le froid et le cruel. 1967, Editions de Mimiit. Párizs, 59.

1019