Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
képzelet? Kibontja csak tudatosan (már amennyire) és benső természetességgel a lelki térből a lehetséges világokat. Keretbe, formába illeszti őket. (Minden könyvet megírtak már. Bár mennyi még az olvasatlan! Nem tudunk még róluk. Gazdát kereső mondatok, történetek. Amiről nincs tudomásunk, nem is létezik számunkra. Ha elgondoljuk, hogy nincsen, rögtön van is; kapcsolatba kerülünk vele. A hiányával jelenvaló. A hiány, az űr mérhetetlen értéket áraszthat ki magából, mert a teljes lehetőség. Azzá válhat. Egy szép kör, mondjuk. írjuk. Maga a teltség, kerekség, elkészültség, szabályosság, befejezettség, pedig belül - látszólag - üres. Bárhol kezdjük is el a vonalon, ha körbejárjuk, ott a vége is. Arrébb visszük a ceruza hegyét, de ez az elmozdulás látszólagos. Visszajutunk a kezdethez. így tartalmas, így megformált: üres. De minden forma ebből ered. Csend nélkül nincsen zene. Az ész teremti és veszíti el. Ha megtaláltuk, elveszik. Ha eldobjuk, máris a miénk.) Jégkupac elolvasztása légzéssel. A képzelet nem ura teremtményeinek. Mire olvadna, át is változik, új formát kap, mi új feladatot, amikor már vége lenne, akkor kezdődik újra. Túl nyugtalan az elme. A légzés? Milyen az igazi természet? Van-e? Ha munkára fogom, kifejeződik-e? március 1. Lebegek, lubickolok, úszók egész nap ülve, hagyatt fekve ringatnak, sodornak, forgatnak a képek, hullámzanak. Torlódnak, egyik a másik után. Elborítanak. Levegő után kapok, már loccsan rám az újabb. A korai ébredés miatt van-e, hogy napközben többször megpihenek, lazítok. Reggel gyarló próbám, hogy megérezzem napomban a lelket, hogy átlelkesedjek. Hozzák a munkalapot. Az anyagköltség fizetve. Telefon G.-nak, hogy a munkalap ideért. Csak a feleségét találom, így nem üzenek, mert el szokta felejteni. Adódtak így bonyodalmak. Ha csendet akarsz, ne menj T.-hez látogatóba. Minden amit mondasz, kihívás számára a szájbéli kis győzelmeihez. Ettől lesz aztán veszteséges szegény. Aki mindenre meg akar felelni, az épp hogy magának nem felel meg. Fickándozik az esze. Nem neki való. Jól belefárad. Az itteni viszonylatok: érzem üres gyomromat, lelassul a mozgásom, tudatosabb, mint szokásosan, némi szédülés. Néha óvatosra fogom a lépteimet. Mindenből a szükségeset. Szél tombol. A kazetták között matatva. Megkeresem a halottét. Hátha most a hangja, a lejtés, dallam, a színe, torlódásai majd üzen valamit odaátról. Az álom-esszét visszaküldte egy folyóirat. Hogy feljegyzés, napló, előkészület, de talán nem esszéhez. De a szerkesztő is tévedhet, írja a kísérőkártyán, aki visszaküldi. Ebben egyetértek. Nyers vagyok, nyilván, kalandozó, minden csavarás nélkül adom a témát, talán még a lelemény se hiányzik, de nem akarok tudóskodni. Csak éppen hogy ne látszódjak hülyébbnek. Ami elkészült, az a maga esetlegességében is kerek. A sors álmunkban is. Akiket, akikkel, ők is a mi sorsunk. Ahogy a tudattalan gyönyörűen a néma tett útjára lökdös. A visszaküldés tény. Egy önkéntes csonkítás (korrektúraként - általam - visszavonva), s egy ígért, de elszabotált közlés után ez a harmadik kudarc. 971
