Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
Hozzá a versek is, visszaküldvék, hogy kevésbé jó továbbírásai a korábbiaknak. Mindenben értelmet találni, ez volt az álomfejtő elszántsága. Onnan kezdtem, s ide jutottam. Olyan izgalom, hogy szinte lázban végzem. Kibontani a sötétségből, idegenségből egy tömbnyi szépséget, ártatlanságot, igazságot, nagy nekibuzdulás mindig. A fanyalgás a nézők joga. Elmozdult a sárkányba vágott lándzsa. A küzdő' lova megbotlott. Ez már csak vélemény. Minden kihagyható a világból. A vélt fontosságok is kihullnak. De ami helyre törekszik, nyilván megtalálja rendelt terét, és elidőzik, amíg a sors tovább nem löki. Tombol a szél odakint. Rázza egész nap a redó'nyt, csapkod, sodort mindent, amibe belekap. Tombol a teremtő' lélek földi mása. Honnan hová erősködik? A lefekvés eló'tti gyakorlásnál úgy érzem, mintha kölcsönbe kaptam volna ezt a testet, egy hajlékonyabbat, engedelmesebbet, rugalmasabbat, mint az enyém volt. Alám-alám ver eró's hideg hullámokkal a kinti szél. Az ágyban lazítás; képek. Éjfél felé jár az időnk. A böjt negyedéhez közeledvén T. Jánosné telefonált, emlékszem-e a csíramáié (biracs, ahogy mifelénk mondták) receptjére. Mondom is mindjárt. Aggódik nagyon, nehogy valami baj fakadjon belőlem. Sok az étel nélkül egyvégtében. Ugye, ide szól, ha segítségre van szüksége. Oda én, oda. március 2. Be kell, hogy teljesedjék velünk az idő. Nem elég mutatóba belőle, egy részlete, töredéke, ki kell kerekednie, telihold módjára. Ne takarékoskodjunk magunkkal, a munkánkkal! (A tékozlás, persze, az se jó.) Ne hogy csak ím- mel-ámmal. Hanem belülről, magjából és benne tegyük. Minden mozdulat egyesülés. Elvégeznek-e bármit helyettünk a háztartási gépek (kenyérszeletelő, gyümölcscentriíuga, mosogatógép meg a többi), hogy valamiféleképp ne valljunk kárt? A megtakarított időnk árából fizetjük a gépek részletét. Ami marad, kire hagyjuk? Miénk-e az élet, ha csak eszközeink, rutinunk révén fordultunk meg benne, súrlódtunk hozzá, s nem éltünk meg tudatosan? Kicsoda kapja meg utánunk a gép elvégezte feladatot, hogy emberi teljesítmény legyen mégis? Végtelen az éhségem, Uram? Nem elég már nekem egy tányérka ebéd. Megízlelni már csak a teremtőerőt, a forrást. Edig is az érzékeken túli felé mélyült az ízlelés (ahogy darabonként összeáll ez mind), a fény és erő megkóstolása, megtapasztalása, míg be nem tölt, el nem merít. Ez a sivatag most forrását hogy megtalálja! Sivatagban az ember. Van-e? Alig. Mégis, hiszem, szükséged van rám, naponta jelét adod. Lesz-e méltó helye bennem a teremtő hangnak? De lám ebben a sivatagban is mennyire zsúfolt. Itt a múltam, terveim, titokban a képzelet ételekbe kóstol, dohogok, nincs kellő türelmem. A bűntudat, tudom, kevés, mélyebb kell. Valódibb. Bűnbánat. Észreveszem időnként, hogy túlcsordulok. Miért? Megdermedek. Az erő gyengeségből támad. Gyengeségem jelzi, hogy van még tartalékom. Van honnan merítenem. Annyiszor akartam jó lenni. Ébernek talán. Szemlélődni. Ha 972
