Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon IV.
besült, fogja a karját. Tányér sapkások tüzelnek. Roham a tömeg ellen. Egy pap, kezében feszülettel, szemben a szovjet tankokkal. Térdeplő tömeg, égre emelt szemmel, fohászkodik. Betört kirakat, benne hatalmas láda: a magyar írók gyűjtenek a forradalom áldozatainak és árváinak. Tekla döbbenettel szemlélte a képeket, némelyikhez vissza-visszatért, újból szemügyre vette, az volt az érzése, ismerős arcokat lát. Elhessentette: lehetetlen! Hogy volna itt bárki ismerős a számára? De mégis. A szívébe nyilallt egy rossz érzés, mintha megmarkolná és szorítaná egy kéz. Szétnyitotta mindegyiket, kitépte belőlük az októberi riportokat, majd egymás mellé, sorban kiterítette őket az asztalra. Az asztalt teljesen befödték, sőt egymásba értek, s takarták a fele-fele oldalt. Besietett a tisztaszobába, a ruhásszekrény aljáról, az iskolai vackai közül, előhalászta a lupét. Kinagyította az arcokat, a kezeket, a lábakat. Le-föl mozgatta, hol közelítette, hol távolította az oldalaktól, mikor ad nagyobb s részletesebb képet a lencse. Nem. Ki van zárva. Vagy a szemével van baj, vagy... Ostobaság! Micsoda őrült ötlet! És ha mégis... - nem hagyta nyugton a gondolat. Visszaszaladt a szobába, leakasztotta az esküvői képet és apja katonaképét, előkotorta Nagyanyi fiókjából a fotóalbumot, s kigyűjtötte belőle a szüleiről készült felvételeket. Fogta a nagyítót, s most tüzetesen kezdte tanulmányozni a fotókat, összehasonlította őket, méregette az arcokat, a szemeket, a mozdulatokat, s egyre erősödött benne a szorongás. A katonák szemből. Egy egészen közeli arc, tányérsapkája félrecsúszott, keze a ravaszon, megvillan a torkolattűz. Pillanatfelvételek sora. Egy asszony fekszik a földön, egy férfi guggol mellette féltérden, a nő fejét a férfi karjára hajtja. Szemben velük fegyveresek, akik egyre közelebb jönnek. A férfi a karjához kap, megsebesül ő is. A nő testét, ép karjával az egyik kezét fogva, húzza magával az úttesten. Tekla reszketni kezdett. Melle zihált. S hiába próbált megálljt parancsolni könnyeinek, mint oly sokszor eddig az életben, most nem sikerült. Köny- nyein át hosszasan nézte, lehorgasztott fejjel maga elé meredve, a dokumentumokat. Nem hitt a szemének, a lupénak, a tényeknek. Többször is alaposan megvizsgálta a fotókat, egyenként is, külön-külön, és egymás után sorban is, mint egy mozgófilm kimerevített kockáit, s összevetette a Life-ban közölteket az itthoniakkal. Kétségtelen, hogy a szülei. Az asszony a férfi térdén, a férfi sebesült karjával, a halottat vonszoló férfi - az anyja meg az apja. De ki lehet az, aki rájuk lő? Jól ismerem ezt a profilt, ezt a szemet, ezt a mozdulatot. Az indulatokat a tekintetében. Az előrebukó gesztenyeszín hajat, az elálló fület, a sasprrot. Zsülien... Úgy érezte, hirtelen megáll a szíve, a teste élettelenné válik, pofon üti egy láthatatlan kéz. A földre zuhant. Mikor felriadt az ájulásból, ujjai között Karesz fotóját szorongatta. Nem emlékezett rá, hogy kivágta volna a lapból, de most, föltápászkodva, hozzálátott a képek módszeres kiollózásához. Pontosan kilenc kép volt, amely érdekelte. Különböző távolságból, szemből és oldalról készült felvételek ezek. Sorba rakva őket, az egész történet fölidézhető. Fásultan tekintett az ablakon át a kertbe. Kint esett a hó. Lágyan, vidáman, játékosan. És ha mégis? Ha tévedés? Ha rossz a szeme, rossz a lupe, torzítanak a ... Minden torzít! És 961
