Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
az önkifejezés vágya. A közeledés igénye. Ami egy ilyen, kényszerű csendre, magányra ítélt emberi lényben megbújik. Ezt zárkózott anyja érttette meg vele, még hogyha kevésszer gyakorolta is előttük a szakmát. Anyja, aki most ott fekszik az olajfestéktől fénylő, négy egyenfal mögött, noha könyörgött a szomszédoknak, hogy ne vigyék soha kórházba. Agyát az ablakhoz húzta, úgy bámult ki a kevés látványt nyújtó utcára, amíg tehette. „Ha bevisznek, ki fog minden héten takarítani itt, letörölni az íróasztalról a port?” - hajtogatta. Csak azt nem tehette már hozzá, mióta, hogy: rendet csinálni két férfi után! Melyik is az utolsó kép, amelyet egészséges anyjáról őriz? Összekulcsolt kézzel áll, nem akar leülni ebédelni. „Apád mindjárt jön, leszaladt vörösborért.” S a felgyűlt szemét vagy a galambetetés ürügyén mindegyre megnyitja az ajtót. Ma reggel ő, lám, megérinthette mindazt, ami még megmaradt az élet ígéretéből, amit el tudott hagyni. Anyja narancsos bőrét - mely minden változás, őrült iramú romlás ellenére sejtjeibe ivódott örökre. Amíg él, legalábbis. Ezért volt képes most könnyű derűvel megválaszolni a süketnéma nő kérdését, hogy: „Mi jót fogyaszt az úr?” „Nyomorból desztillált arany nedűt.” Ha a kései kamaszban volt is némi könnyelműség meg kalandvágy, apja talán mégis túl szigorúan ítélte meg az ő váratlan elhatározását. Anyjának csak a szemöldöke rándult meg az izgatottságtól: „Eredj... Ha már úgyse tudlak a szoknyám mögé bújtatni, mint mikor kicsi voltál!” „Bárzongoristának menni?!” - fortyogott magában apja sokáig. „Ez, kérem, a nagy lehetőségek ezredvége” - jelentette ki ő. A szellemeskedés csattanóját „lelőtte” a sötétség. Elvették a villanyt. Vagy csak a biztosíték ment ki megint? A vasárnap délutáni muzsikálások itthon! Anyám hol énekelt, hol fuvolázott. Egyszer-egyszer a család idős barátja, Kálmán bácsi is elhozta a hegedűjét. Miután egy leningrádi fellépését követően meggondolatlan kijelentései és gyanús külföldi levelezgetése miatt kegyvesztett lett - akkor még azt hittük, hogy csupán „kultúrvonalon” -, az országban sem igen szerveztek neki hangversenyt, legalábbis zenekari kísérettel. Ez még az én serdülőkoromban történt. Anyám hányszor elismételte később, hogy aki olyan nyakas, kemény fejű, mint, Kálmán, az ne kacsingasson a halhatatlanság felé. Szerencsére a mi fiunk (így anyám) nem egy székely módra politizáló ki vagyok én! alkat, különben a mai világban évek áldozatos munkája könnyen kárba veszne nála is. A sors, s ebbe mindnyájunknak bele kell törődnünk - fordult apám felé - minden tehetségnek a saját kezébe tette le a siker kulcsát... Emlékszem, apám a sötét utcán kezébe vette törékeny ujjaimat - egy Nor- mann-vígjátékot láttunk együtt valamelyik moziban -, és szokatlan szótlansággal nézett maga elé. Én esetlenül lépkedtem mellette, gyengének, elhagyatottnak éreztem magam. Az apró szemű esőben az utcai lámpák alatt a tócsákban kicsiny kék fények úszkáltak. Az ember olyan, mint egy fickándozó halacska, gondoltam akkor, s egy pillanatig szentül hittem, hogy csodálatos tisztasággal látom az élet lényegét, a felnőttek boldogtalanságát. „Ugye nem lett öngyilkos?” - tettem föl a kérdést, mint felnőtt a felnőttnek. 918
