Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
Apám megcsóválta fejét, és szorított egyet fogva tartott kezemen. Biztos akartam lenni a válaszban, visszaszorítottam a kemény, nagy kezet. „Nem - erősítette meg apám. - Emlékezz vissza, mindig mondtuk, hogy gyenge a szíve.” Kálmán bácsit nagyon kedveltem. De ma sem tudom a teljes igazságot róla, mint ahogy apám haláláról sem. Többször körbejártam a belső szobát; nyikorog a padló. Itthon vagyok. Az ajtó zárva. Kimerültén ülök a hintaszékben. Nem tudok aludni. Anyám ma, amikor apámról kezdtem faggatni, mint akit zavarba hoztak, behunyta szemét. Vártam az újabb kusza félmondatokat a szerelmükről, egész beteljesületlen életükről, a túlhajszolt indulatokról. „Nem az az ember volt - szólalt meg anyám -, akire ha rászólnak, a zsebében kezd kotorászni, hogy kilétét papírral igazolja...” Ez volt az első elismerő mondat apám lélekjelenlétéről, bátorságáról. Én legalábbis csak anyám viszolygására, rettegéseire emlékeztem. „A jelszó hazudni! A jelszó: túlélni! - hadakozott a tévé képernyőjét betöltő árulással apám. - A kompromisszum-készség a kényszer, a terror előtt már több, mint egyszerű önvédelem. Ha rögeszméddé válik, mindegy, hogy milyen lelkiismerettel teszed meg a legelső lépést.” Már akkoriban voltak elképzeléseim az elveszett valóság visszaszerzésére (ma úgy mondanám: pótlására). A zongoratanárom a legragyogóbb futamokról a leggyengédebb dallamvezetésről beszélt átszellemülten, miközben én vadul száguldoztam a billentyűkön, s mind nőtt bennem az indulat, hogy egyszer megbosszulok majd mindent, apám helyett is!... Ma már tudom, hogy a köny- nyebbik lehetőséget választottam. Egyre inkább irigylem azokat, akik itthon maradtak, még hogyha a feledékeny, kalandokra éhes többség már nem is. Mintha túl komolyan vettem volna tanárom aggályait, aki keveselte imponáló technikámat, s félt, hogy játékommal az egész mű rovására fogok majd tündökölni. Grazban erőteljes, határozott billentéseimmet kissé nyersnek minősítették. Az érzelmes darabokat különben sem kedvelem; szívem mintha érdesen reagálna a romantika csillogására. Egyik utolsó hangversenyemen megpróbáltam gyengéden játszani Chopint - a Variációk at egy Mozart-témára -, anélkül, hogy a mű visszafogott színeit kiemeltem volna. Kritikusaim szerint játékom vesztett bravúrosságából, a könnyedséget ugyanis nem lehet színlelni. „Ha szenvedélyes elfogultsággal, durvábban lépnek föl ellenem, képtelen leszek elviselni” - suttogtam figyelmeztetően az illatos párnába egy szerelmes éjszakán. „Félsz, nehogy apádnak legyen igaza.” Ezek szerint kedvesem is átlátott rajtam. Túlérzékenységemet, gátlásosságomat a kemény zongorafutamokkal kíséreltem meg leplezni. A régi billentyűkön játszom megint. Ujjaimmal a gondolataim is megmegakadnak olykor egy-egy nehezebb, érthetetlen modulációnál. Az etűdöknél! Ezt a címet adhatnám anyám és apím fűtött, többnyire szánalmasan nevetséges Jutamainak”. „Két trombitás fanfárt fúj, apró népség önönlik elő tömegestül”*... A mi 919
