Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan

játékeszközöket ajánljuk a kedves vendégek szórakoztatására.” S az egyik sarok homályában ott árválkodott két kopott ostábla.

Igaz, még délelőtt volt, amikor üveg sörével behúzódott a hátsó részbe, egy kis nosztalgiával, hogy hová lettek a törött sarkú asztalok, eltűntethetetlen foltjaikkal, faragásaikkal, a délelőtti váltásba igyekvő kocsmázók, a derék melósok, a piaci árusok s a szolgálatos (nem feltétlenül besúgásból élő) koldus. Ez a vizslató pincér, igaz, pillanatok alatt kipécézné úgyis a sóhereket innen.

Talán egy parányi könnycsepp is ott ült még orra tövében, midőn a feltűnően jó alakú nő letelepedett a szomszéd asztalhoz. Szeme alatt szarkalábak. Ez az, ami meghatotta (még nem gondolt fájdalmasabb „variációkra” mondjuk Schubert vonósnégyesére C-dúrban); a nő pillantása sem vallott tolakodó ném- berre: szelíd, anyáskodó mosollyal figyelte a jövevényt. Mert rajta kétségtelenül látszott, hogy itthon van. Jelentőségteljesen gyújtotta meg cigarettáját, tette keresztbe lábát; ám ebben sem volt semmi felkínálkozó. Hátuk mögött a dzsessz-zene ritmusa zagyván temette maga alá a tányércsörömpölést. A kazetefonból elszabadult szaxofon-hang egyenesen elviselhetetlen volt.

Ez a haszontalan „improvizáció” őt is inkább bosszúsággal töltötte el, ahelyett, hogy örült volna annak, hogy ebben a semleges térben nem kell tusa- kodnia önmagával. Mintha valami megint elnapolódott volna. Pedig ez az át- laglét(ezés) sokkal ártalmatlanabbnak tűnt - méltóbbnak közönyére -, mint amelyikből évekkel ezelőtt megszökött. A „normális” civilek világában, amelyet az előtte járó nemzedékek megszoktak, természetes iszonyatot érzett minden iránt, ami az embert szabadságában korlátozta. A hatalom fegyelemre, rendre hivatkozott, s megkísérelte ünnepi protokoll-asztaloknál egybeterelni - főleg a tehetségeseket. Őt már gyermekkorában nyugtalanság fogta el az asztalfelület láttán, ahol minden a helyén volt - füzet, könyv, tolltartó, benne radír, vonalzó, a grafit - s a hat színes ceruza -, félt, hogy megismétlődik vele a Schubert sorsa, akinek zilált, rendezetlen élete a korai halála a rosszul értelemezett rendnek volt a következménye, annak a visszataszító bigottság- nak és fafejűségnek, amellyel otthon örökre elvették az önbizalmát, megutál- tatva vele a rendnek nevezett látszatigényt. (Ezt különben a hangszertanárjától hallotta.)

A tehetség már önmagában rebelliót idézhet elő. Volt alkalma látni - apja korosztályában különösen -, hogy a beteges kishitűség hogyan akadályozott megjelentős alkotókat abban, hogy önmagukra találjanak. Két évszázad, úgy látszik, kevés volt ahhoz, hogy I. Ferenc császár korlátolt, zsarnok utódait ne töltse el újabb hatalmi gőggel ama fennkölt kinyilatkoztatás, miszerint: „Nincs szükség zsenikre, csak engedelmes alattvalókra!”

Ezért menekült el innen.

A virsli kihűlt. Különben is ízetlen volt. Eltolta keze ügyéből a tányért. (Valamikor így tolta el maga elől, sietve, ziláltan, egész gyermek- és ifjúkorát. Nem várta meg itthon, hogy - az apja szavaival - férfivá érjen.) Ekkor szólt hozzá a szomszéd asztalnál ülő hervatag mosolyú nő. Furcsán, mintha víz alól jött volna a hangja. S ő csupán most értette meg, hogy süketnémával van dolga; a normális fül számára siralmas beszédet buzgó mimika kísérte. Nem erőlködés; erőlködnie inkább neki kellett. Amit otthon az anyjától ellesett, annak köszönhette, hogy első hallásra megértette az elhangzott mondatot. S puszta értelmén túl azt is, ami érzelmileg hozzátapadt: nem kihívás, hanem

917