Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
LÁSZLÓFFY CSABA A közeledő láthatatlan (FIKTÍV HAGYATÉK) Szeretné, ha minden olyan lenne, mint mikor elment. Séta a bástya előtt, az üres, közömbös, érdektelen téren. Ezen a szürkébe játszó délelőttön szülővárosa idegennek tűnt föl számára. Ahogy telnek az évek, ő is egyre jobban fog viszolyogni a téltől? Mint nagyapja, aki tartós, kemény telek foglyaként az elzárt falusi világból legutóbb azt írta volt neki, hogy miután egész életében gyűlölte a telet, most aztán végképp kiüldözné az évszakok közül. „Képzelheted, mit jelent fél óránként sepreni, lapátolni a rengeteg havat. Úgy ömlött az égből, mintha végképp meg akart volna semmisíteni. Ilyen halmok mostanáig még nem voltak az udvaron. Ma is egészen ebédig lapátoltunk, mert különben, ha olvadni kezd, a víz fog a hátára venni minket.” A hegyoldalban, ahogy fölfelé tartott, mögéje kerültek a halvány fények, a háztetők. A Fellegvár alatt járt, az egykori kaszárnya rácsos ablakai s a kapuboltív alatt. Szent István király napján innen dördültek el valamikor a vaktöltéses ágyúütegek üdvlövései. S újabb idők ünnepein a selejtes rakéták. Csak a levegőt érzékelte, mely vastagon megfeküdte a vidéket. „Egy muzsikusnak levegő kell. Miért maradjon itthon? Hogy bezápuljon?” - emlékezett vissza anyja egykori kifakadására. Eszébe jutott „meggyőzött”, legyőzött apja, s elakadt torkában az európai fölény. Mikor a vonat beért az állomásba, még éjszaka volt. A gyér világítású peronon, majd a sötét utcákon a locspocs télutóban meg-megállt, és várta - vagy inkább csak eltűrte -, hogy beléhatoljon az alvó város látható képe, a formák elmosódott körvonala. Minden ismerős volt, de nem olyan, mint régen. A fülkében egyedül utazott; előbb csak fél oldalára dőlve próbált szunyókálni, később összekucorodva feküdt a bőrülésen. Mindenképpen rosszul aludt; és végül úgy rezzent föl, mint aki nagyon ígéretes pillanatra ébred, holott álmában szüleinek a zokogása üldözte. Mintha nem a magunk életét élnénk, gondolta. A magunk álmait semmiképpen nem. Szíve zakatolt, mint egy nyugtalanító kísérő futam egy ki tudja, mióta fel nem hangolt zongorán, Liszt-improvizáció egy recsegő gramofonon. Nagyokat szuszogva, behunyt szemmel kapaszkodott a magasságba. Üde zöld fű a napragyogásban, élénk pirosak, sárgák a rezdülő levelek mögött, s a régi kilátás: a tornyos, cseréptetős város, mint áztatásra váró levonóskép, a páragömb alatt... S ők együtt, valamennyien, ott ülnek bent a kerek asztalnál. Egy köhögés, és szétpattant a látomás. Zavartan kereste a főtéri templom tornyát. Hol ülnek, várnak szorongva (vajon még hányán?) valamire? 0 a ro914
