Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
zoga hátas dívány sarkában. Látom magunkat. Érezte, hogy didereg. Kutatta az emberi törekvés határát és korlátáit. K. önámításaira gondolt. („Az égbolt éppen készül meghasadni, hogy utat nyisson egy nekem szóló jelenésnek...”) Mielőtt szemével befoghatta volna a mélyen és hatalmasan elterülő tájat, elakadt a hóban. Eltűnt a képzelt ösvény. A tornyok is. Nem látott mást ilyen messziről, csak egy hangulatot. Senki földje. Az ősi váz - a hótömeg alatt valahol, repedezetten. Az egyensúlyát vesztett élet betemetve; a múlt izgalmai - csődök és vereségek - mint száraz csontok porlanak. Lépett egyet fölfelé. Még egyet. Mindig újra lehet kezdeni. Csak apáink életét nem folytathatjuk. Ujjai közül - csillogás, tovaszálló hópihék! - elillant minden látomás. Futni kezdett a havas réten. Mint aki most is attól fél, hogy elkésik. (Örökös időzavarral küszködött. Bosszantó volt, hogy apjának mindenre futotta az idejéből.) Vissz a-vissz acsúszva, látta magát az éjszakában, amint csapdát sejt már az országhatáron. Sokáig nézte karóráját, s a sötét fülkeablakot: meddig késhet még a derengés?... Az ugrótorony irányából most hűvösen ívelt az égre egy kiáltás. „Hinni, hogy amint egy hang felhangzik, abban a pillanatban változás megy végbe a létezésben.” A csodavárás őt mindig izgalomba hozta. Apja már másként vélekedett: kényelemre szoktatja az embert és hiúvá teszi. A hiúság orgiáit szabadítja rád! Hogyan mondja Kafka? „Még egy semmicske kártyavár is összeomlik, ha a művész pöffeszkedni kezd.” Kifulladva, de tovább futott. Azoknak van igaza, akik kudarcok árán is hiszik, hogy a profiknak még a keserűsége is többet ér - a gyönyörűség mesebeszéd! -, mint a mindenen átúszó-lebegő filiszteri magabiztosság, a ben- fenntességre áhítozó gyülevész had dilettantizmusa, mely előbb kényelmes fogyasztóvá, aztán megalkuvóvá és közönyössé nevel. Függő típusúvá - mindenképp a szellem élősdijévé. S egy idő után az is nagy dolog, ha környezeted fulladásos erőlködése láttán még zihálni kezd benned az erkölcs, ne adj’ Isten, képes vagy felsikoltani. Csak a függetlenségéhez ragaszkodott, a szabadsághoz, miután éreznie kellett, hogy valahonnan kiszorul. A többiek közül... Akárcsak a tisztességre hivatkozó apja, aki nem volt hajlandó alkalmazkodni. Mert akik túlzásba viszik az alkalmazkodni tudást, azok előbb-utóbb a disznóságok részesei lesznek. Az élet szörnyű vakságába és tompaságába beletörődők - egyfajta „mítosz” ez is - szívesen választják az önkívületet. O talán ezért irtózott úgy mindig a részegségtől, attól, hogy hagyja magát berugatni. Nem óhajtotta - még csak kísérletet sem tett rá, hogy felvállalja - a tudatosak aktív szenvedését. Csak egy kis megértést keresett... De megérthetnek-e a másnyelvűek, más igényűek? A rossz érzés ide, haza is elkísérte. Még ezen az utcán végig, addig a kerítésig - aztán lesz valahogy. Hányszor küszködött, mint most is, önmagával, nehogy erőt vegyenek rajta a nagy ember pózai: a lemondás, a re- zignáció! A testi elernyedést könnyen követheti a mérgező hangulat. Hiábavaló volt az erőfeszítésed! Már pedig minden erőfeszítés önfeláldozással jár. 915
