Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Erdődy Edit: Vathy Zsuzsa: Itt a szépséget nézzük

mes munkálkodás, a család fennmaradásáért való küzdelem az önzó', önmagáért való vagyonszerzésbe, a lélektelen, senkit sem kímélő' pénzhajszába, hogyan torzul el a jellem s veszíti el humánus értékeit. Ezt a folyamatot a kisregény elsó'sorban azokból a mozdulatokból építi fel, amelyek Karolina második, a fiatal, értelmes, de bizonytalan származású molnárlegénnyel kötött házasságához kapcsolódnak. Ahogyan az asszony életvezetésében és belsó' világában felbomlik a munka, család és a szerelem egyensúlya, ahogyan egyre ridegebb, anyagiasabb életéből kiszorul a nincstelen, "jöttment" férj, úgy válik mind talajtvesztettebbé és diszharmonikusabbá. A szerző a kiemelt életmozzanatokat, eseményeket úgy tudja egységbe komponálni, az epikus anyagot úgy rendezi el, hogy az elbeszélt történet viszonylag rövid időszakaszában a teljes élet illúzióját kelti. A közvetlen lélektani- és szociológiai jelentés- rétegek sorsanalízissé állnak össze: a hősnő élete méltó és igazságos módon ér véget, bűnre büntetés következik, a maga ellen kihívott végzet beteljesedik az asszonyon. Az erkölcsi világrenden, mely a felmutatott sors példaszerűségét alátámasztja, nem esik csorba.

A címadó kisregény is egy teljes életsors felmutatására vállalkozik - az alapvető sorsformáló tényező azonban itt maga a Történelem. A jelentéktelen kis kalauzlány még szinte gyerekfejjel keveredik bele a forradalmi napok eseményeibe, amolyan női Fabrizio del Dongo-ként küzdi végig a forradalmat, majd külföldre menekül. Hazatérése után börtönbe kerül s iszonyú szenvedések után szabadul, hogy a "szabad" életben újabb meghurcoltatásokban és szenvedésekben legyen része. Betegen, megtörtén és szegényen éri meg a politikai változásokat, melyek legalább az erkölcsi elégtételt meghozzák számára.

Az epikus feladvány, melynek megoldására a kisregény kísérletet tesz, korántsem egyszerű. A nagy-történet és magán-történet, a nemzeti és priváttörténelem egybemotírozása, valamint annak a dilemmának a feloldása, hogyan is lehet elkerülni a pátosz és didaxis, a direkt példázatosság csapdáit egy olyan életsors epikus feldolgozásában, melynek eseményei „ab ovo” tragikusak, és megindítóak? El kell dönteni: hős-e a főszereplő, vagy a történelmi vakvéletlen tehetetlen és kiszolgáltatott áldozata? Megjelenhet-e sorsában a tragikum? A kérdések megválaszolásához az író merész, ellentmondásos és poétikai szempontból nem teljesen meggyőző epikai konstrukciót hoz létre: a dokumentumregény, a non-fiction kipróbált eszközeit, a hősnő közvetlen történetmondását egy groteszk-ironikus szerzői szólam beemelésével tágítja általános érvényűvé. Epikus anyag és elbeszélőforma viszonya itt korántsem valósul meg olyan evidenciaszerűen, mint az első kisregényben. Az egyes szám első személyű elbeszélés - a szerzői instrukció szerint - olykor a szerzőnek tulajdonítandó, olykor a főhősnek. Csak spekulatív úton juthat az olvasó arra a felismerésére, hogy a börtönévek egyfajta öntudatlanságában, álomszerű lebegésben teltek a főhősnő számára, s így azokról saját maga semmiképpen sem számolhat be. (A szerző ugynanis akkor „adja vissza a szót” a főhősnek, amikor az kiszabadult a börtönből.)

Zavarbaejtő a felvezető szöveg szerzői iróniája is, s bár könnyen belátható, hogy az nem maga a történet, hanem a szituáció ellen irányul: a „haza hősét”, Osztos Erzsébetet a haza negyvenezer forinttal véli kárpótolni tönkretett életéért. A főhősnőnek álmában többször is megjelenő, a dantei sorokat re906