Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Határ Győző: Színház
sejátékom bemutatására; és tudomásul kellett vennem, hogy ettől a színpadtól az orrom fokhagymás: soha a Vásárjelenet verseiből így egy sem fog felcsendülni. Utóbb, sok évekkel annakutána, egy sokáig zárolt- és visszatartott dokumentumfilm vetítésekor volt alkalmam végignézni a színház felrobbantását és könny szökött a szemembe. A VIHAROS ALKONYAT bemutatója után írhattam SZÍNHÁZ c. tárcatanulmányomat s napnál világosabb, hogy ez a novellisztikus formában elmondott esztétikai hitvallás „savanyú-a-szőlő” alapon íródott. A csatajele- netes, ágyúdörgéses színpadi produkciótól való elszakadó hadmozdulat volt, fiatalos fólényeskedés, nyegleség, gaffe; de kivetette vemhét - tentatív elméletemet a művészetek fajlagos eszközeiről s ez a rész tovább élt, önálló életet kezdett: 1949-ben rövid glosszában összefoglaltam, és e kései változatát 1990-ben kötetben is közreadtam - hadd idézzek belőle: „1945-től a nemzetgyilkos »fordulat évéig« ökörsütésen, sárkányölésen, sokan a munkáspártok részéről igyekeztek azt a »népfrontos« látszatot kelteni, hogy a mondanivalóban az írók szinte megállapodtak már - legalábbis érzelmileg - s csupán a forma kérdése van hátra (...) Az irodalompolitika remekműveit rendesen már eleve lenyesik az irodalom izmusok-fólötti eukaliptuszának törzséről, melynek gyökéralagútja alatt addig kényelmesen hajtottak át századok delizsánszai a lombkoronája háromszor öregebb a Gilgámes- eposznál (..) Ahol a zene »fest«, a festészet »irodalmizál«, az irodalom »zenél« - ott a művészet leválik a teremtéskijelölte helyéről az emberi idegrendszeren, ahol megtapad (...) mihelyt az irodalom feladja fajlagos eszközeit, lecsúszik, mint a rosszul csűrt repülőgép a kanyarban. A gép lezuhan; az irodalom - hanyatlik (...) A művészetek annyiban maradandók, amennyiben hűek maradnak fajlagos eszközeikhez".7 v'y Minthogy az optikus reflexív az agyállomány egészét behálózza, tudatműködésünkben túlteng és túlhatalma fogalomalkotásunkra is erősen rányomja bélyegét, nyilvánvaló, hogy a nyelv kifejezőereje soha nem versenyezhet a vizualitással, és a vizuális művészetekkel szemben az írásművészet csak akkor érvényesül, ha orális alapjától nem szakad el és kikanyarítja a maga birodalmát a nyelv felségjelvénye alatt. A nyelv idegélettani letétje - a beszélt nyelv és az értelmező struktúra reflexíveivel - a tudat egyik hordozója. Ez az írásművészet öreghorgonya - jóllehet tudathordozónak re- cesszív; és az írás jobban teszi, ha előlegezi alulmaradását és hűbéres szellemben nem hívja ki a vizualitást, amely a tudat másik, domináns hordozója. De még így is, az írás birodalma hatalmas, és szuverénitása - átfedésben - az egész világra kiterjed; meg is őrzi főségét és abban soha csorbát nem szenved, ha kitart fajlagos eszközei mellett; melyek: a szó - és a szervült reminiszcenciák. Nemegyszer tanújelét adtam már annak, hogy gondolkozásomban menynyire meghatározó szerepet játszik a szenzórium működéstanának ismerete (és tiszteletbentartása) - az érző szervé, amely nékül sem művész, sem annak befogadása nincs; hiszen terjedelmes tanulmányban foglalkoztam azzal, hogy mennyire determinálja mitologizmáinkat, valláshiedelmeinket az optikus reflexív túltengése.8 Másutt meg időelmélettel próbálkoztam - az idő dimen
