Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében
hatásában, a léthierarchia fokozatait átrendezni képes erejében. Hisz abban is, hogy a kor legmagasabb szintű technikai eszközeinek birtokbavétele az ember elemi érdeke: megkönnyíti tájékozódását a világban. Az alkotást a szellemi ellenállás legmagasabbrendű formájának tartja, amely megvédi (mind az alkotót, mint a befogadót) mindenféle ideológiai-politikai manipuláció, messianisztikus ábránd roncsoló hatásától3. A Journal in-time önálló mű-egész könyvészeti megformáltságával is hat. Az oldalak változatos tipográfiai megmunkáltsága, belső harmóniát sugárzó tisztasága, a legvariábilisabb grafikai megoldások (üres fehér mezőben változatos „rendben” elhelyezett vonalak, sorok, szövegtöredékek; behatárolt terek, rácsok, arcok és rácsok között és mögött, egymásra montírozott emberi figurák, fényképek, stb. sugallják: „a szó elfogódott (a szó félrelépett) a szó szótalan”. A végtelen Térben, a Kozmoszban, csillaghullásban (fekete alapon alázuhanó fehér betűk, illetve fehér alapon cikrázó-villogó-mozgó fekete ábrák), hegyvidékszerűen feltüremkedő, jelzésekkel teleírt meggyűrt lapokon, labirintus- és sugáralakban elrendezett sorok épületegyütteseiben megbúvik az emberért, az emberi jövőért aggódó félelem. Az aacheni pályaudvar éjszakai képe az atomizált élet, az elárvult, magukba forduló arcok döbbent, feloldhatatlan idegenségét, a kapcsolatteremtés lehetetlenségét árasztja magából: „lét-üres tér előregyártott tetemek sír szélén álló fiatalok trehányás bevégeztetett”. Lelki halottak és valóságos holttestek, őrtorony, szögesdróttal körülvett kopár terek: ezek mind a XX. század ismerős tájai. A házkutatás emlékezetemben című ciklus töredékes képsorokat, emlékrögöket villant elénk a múltból: apja-anyja, a gyermekkor mozaikfoszlányai, pisztolyos ember az ajtó mögött, élelem és ruha nélküli rohanások az óvóhelyre, rémálmok és rém- felriadások, háború, ’56 - végül az elhagyott otthon, „és ami mindig hívogat: az elmulasztott utolsó vacsora”. És mégis... Kultikus ábrák, kő-írásjelek, ősi szerszámok, őskori kövületek kelnek itt életre - a múltból, amely „idők mélyébe vesző kaverna, ember- szabású barlang-lakók” üzenetét hozza, valami hihetetlen erejű energia árad; minden tárgy, jel az „emberiség-folyamatba” vágyakozva kapja meg értelmét, jelentését. Talán a mi korunk lepusztultsága is magában hordja a diadalmas megújulás ígéretét? - vagy egyre sivárabb lesz minden, mint azt a táj (hiányzó figurával) című ciklus mutatja? A záróciklus (kézről kézre) mintha mégis jelezne egy kis reményt: a század ugyan „a minden Egész eltörött” élménykörben fogant, a kultúra azonban tovább él, hidat teremt múlt és jövő között, stafétabot-szerűen nemzedékről nemzedékre továbbadva a bizonyosságot: „az Ige testté lett”. Bibliai szövegrészietek, francia és magyar betűsorok, Mallarmé, Maurice Roche, Ady, Kassák, József Attila-idézetek kavarognak-ka- nyarodnak a tenyereken és a háttérben, s bár „kérdésessé válik a felelet”, a „négykezes” egymásba-fonódó ábrándja sugallja: talán még nem veszett el minden. A kötetet záró írói „üzenet” alternatívákat mutat fel: „konzervativizmus-előrehaladás, dogmatizmus-szabad gondolkodás, individualizmusközösségi tudat, nemtörődömség-felelősségvállalás (és így tovább)”. Rajtunk múlik, melyik irányba indulunk: „s bár a helyi adottságok erősen befolyásolják döntéseinket, magatartásunkat, ezekre a világméretű kihívásokra egyetemes érvényű válasz keresedő”. Papp Tibor kevésbé építkezik a múltból - őt a jelen és a jövő (maga a 861
