Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Jász Attila: John Donne dünnyögései - szubjektív közelítés, azaz levél Vasadi Péternek A viola hatalmáról

leginkább a képek merész újszerűsége ragadott meg, és emlékeztetett. Az asszociációs lehetőség maximális kihasználása, végletes alkalmazása. (,Aggodalmam spánieljei/ hancúroznak bennem:/ ennyire féltesz?”) Miközben mondataid szerkezete híven követi gondolkodásodat, mégis többnyire képes vagy klasszikus-kötött formába önteni. Megtartva természetesen a mondanivaló világosságát, egy-szerű-ségét, egy-értelműségét. (Itt e kötet összefoglaló jellegű három tartópillérére gondolok elsősorban: A vezér; A történelemhez; A viola hatalma című versekre.) Ha nem lenne kínosan félreérthető (ahogy recenzensként bizonyára az lenne, abszolút talajtvesztve és túlzásokra ragadtatva magam), Eliot szavait idézném, aki szerint „Donne legsikeresebb és legjellegzetesebb hatását a rövid szavak és a hirtelen ellentétek biztosítják”. A rövid szavak, a váratlan és erős tőmondatok, a hirtelen ellentétek - ezeket én is megjegyeztem már előző kötetedről, de erre szintúgy érvényesek. De a párhuzam lényegét még mindig nem tudtam elmondani, ezidáig csupán Donne nevével bűvészkedtem, amire egyetlen mentségem, hogy köteted egyik, ha nem is fő, de állandó szereplője. Mi a lényeg tehát? Számomra, a köteted kapcsán az, hogy (Donne számára, miként számodra is, úgy látom) a gondolat érzéssé, érzéki tapasztalattá alakítható. Eliot kisé személyesebben fogalmaz: „Donne számára a gondolat érzéki tapasztalat volt, módosította érzékelésmódját.” Ez kissé elmarasztalóan is értékelhető, pedig a gondolat absztrahálása a költői képalkotástechnika egyik elfogadott útja. Nálad hasonlóképpen, arányosan és mértékkel persze, ezért néha félrevezető, sőt verszenéd megpróbálja kiküszöbölni ezt a hatást, és érzéseket, hangulatokat akar elsődlegesen indukálni. Pedig nálad is egy-egy gondolat leképezéséről van szó. Keresztény gondolkodásod átsüt, sőt talán inkább átizzik verseiden, mondom, alig észrevehetően az alkotási technikára nézve. Az isteni technikára gondolok („Kezdetben volt az Ige...”).

A hasonlóság, a hasonlíthatóság ezenkívül a konkrét megjelenési formában nem érhető tetten, csupán Donne vallásos témájú verseiben, témaként. Sokkal inkább egy barokkos univerzális érdeklődés érezhető verseidben, ahogy a mai zenétől kezdve (Phil Collins, Jan Garbarek stb.) a macskák rek- lám-Whiskasáig, Borgestől a posztmodern problémákig mindenre reflektálsz. (A külső formális jegyek sokkal jobban illenek a barokkos metafizikus motívumokat zseniálisan használó Weöres Sándor költészetére...)

Emlékszem, a szó szertartó mesteréről, Weöresről szóló értekezésedet azzal kezded, hogy uszodai élményeidet meséled. A különböző nemű-korú emberek különböző viselkedését a vízben. Leírod az úszás technikáját, például. Hogy hogyan csinálod. Tizenkét hossz, mellbe-gyorsba-háton egyhuzamban. Közben finom megjegyzésekkel tűzdeled: „Milyen szép a test célirányos lassúsága.” Ez nagyon tetszett. A leírás közben pedig két Weöres-sor motoszkál benned: „Cukorsüveg a világ/ és mindenki nyalja.” Elgondolkoztam, hogy jön össze a vízzel a Weöres-sorok cukorsüvege. De a „problémát” könnyen megoldottad, mestereként az ilyen távoli megfeleltetéseknek, párhuzamoknak. (Dr. Johnson éppen ezzel a váddal illeti John Donne-t. „A legkülönfélébb gondolatokat kényszerítik egybe, a természetet és a művészetet feldúlják példákat, hasonlatokat és utalásokat keresvén”.) Amitől azonban mégis hiteles marad, akár ez a Weö81