Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Beke György: Magyar zarándoklat Rómába

puszta romhalmaz csupán. Idők mártírja; meghaltak benne a drámák. A falain kívül költözött a mindennapi halál. Közúti balesetekben többen vesztik életüket, mint hajdanán vadállatok fogai között. Noha így is sokkal kevesebb az értelmetlen utcai halál, mint azt magyar fegyelmezettségemmel, az esztelen római forgalmat látva, elképzelném.

Elvétve akadnak felfestett sávok a főutakon. Minden autó ott halad, ahol akar, és ahol tud. Jelzés nélkül előznek, egyik utcaszélről a másikra vágva át. A motorosok valóságos akrobaták. Vakmerő ügyességgel cikáznak az autósorok között. Ha elbuknak, laposra simítják őket az autók.

Ilyen utcai tülekedést tapasztalt Dsida Jenő is, csodálva sofőrök, motorosok, biciklisták ügyességét. Közlekedési rendőr? 1933 tavaszán csak rendkívül forgalmas helyeken állott rendőr; balettmozdulatokkal próbálta irányítani a forgalma. Ilyen „operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával” vezénylő forgalmi rendőrt egyet láttam, egy helyen, a Piazza Venezián, ahol öt főutca fut egybe, mintha mind-mind II. Viktor Emanuel kolosszális emlékművéhez sietnének. A Capitolium elé emelt,70 méter magas, 135 méter széles és 130 méter hosszú „Monumento Nazionale” - nemzeti emlékmű - nevében az első itáliai királyt dicsőíti, de igazából az 1870-ben létrejött olasz egységet hirdeti. Tisztes történelmi forduló, az olaszok szívesen emlékeznek rá, de az emlékműre nem terjed ki a nemzeti tisztelet. Hiába van itt a „haza oltára” és az „ismeretlen katona síremléke” is, amelyet minden külföldi államférfi megkoszorúz, a római nép - alakja után - „írógépnek” csúfolják. Többször javasolták a lebontását. A túlméretezettséget nevetségesnek tartják. Pedig itt grandiózus méretű épületek, templomok vannak. Diadalkapuk, hatalmas emlékoszlopok. Mindegyik a maga helyén. Ez a merev betonhalom nem talál ide, a Capitolium dombja alá, a Forum Romanum közelébe. Csak Mussolini kedvelte annyira, hogy a tér szemközti oldalán, a Palazzo Veneziában rendezte be miniszterelnöki rezidenciáját. Erdélyben, „Ceausescu-iskolájában” megtanultuk a diktátorok vonzódását az értelmetlen nagyzoláshoz, ami még a nemes ötleteket is nevetségessé teszi.

Egyébként a Palazzo Veneziát - Velence palotáját - gyermekkorom filmhíradóiból ismerem. Ennek az ablakából beszélt a Duce a téren összegyűjtött, öijöngő tömeghez. Mondja egy római beavatott, hogy ehhez az épülethez nekünk magyaroknak is közünk van, legalábbis felerészben. Egy ideig pápai rezidencia volt itt, majd 1918-ig Ausztria-Magyarország nagykövetsége.- Akkor még nem volt ilyen pusztító forgalom ezen a téren.- Jól mondod. - felelem - Én nem sétálok a római utcákon, hanem kilesem, hogy mikor szaladhatok át egyik oldalról a másikra. És ez még hagyján! De megyek át egy téren, sarkamban a motorosok. Mintha Pasolini valamelyik filmjének akaratlan szereplője lennék!- A római közlekedésnek megvan a maga titka, barátom. Nem szabad kitérni az autók és motorosok elől.- Ha nem térek ki előlük, szétlapítanak.- Ugyan! Éppen akkor nem ütnek el. Hozzászoktak, hogy kikerüljék a gyalogosokat. De ha ugrálsz előlük, akkor csakugyan elütnek. Nem tudják kiszámítani a mozdulataidat.

Tapasztalaton alapuló logika, annyi bizonyos. Megtanít, hogy az anarchiában maga az anarchia a megtartó szabály. Mégis próbálok menekülni a

736