Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Bohár András: Verbo-vizuális provokációk - Székely Ákos költészetéről

voltak, mint az avantgárd önértékeinek megfelelő és organikusan kialakuló kanonizáció esélye. Hogy legalább a dialógus lehetősége fennálljon, mondjuk modern és posztmodern, népi-népies és avantgárd, s ne is folytassuk a lehetséges kölcsöni oppciók felsorolását.

Mindezen már-már történetinek számító jelenségeket csak azért idéztem meg, mert ennek tükrében válik igazán érzékelhetővé és értékelhetővé egy következetesen heroikus-pesszimista avantgárd pálya aurája, s most zárójelbe tehetjük a Magyar Műhely több mint három évtizedes sikeres erőfeszítéseit a modern experimentális irodalommal kapcsolatban, mivel jelen kulturális közegbe való integrálódásuk szükségszerűen nem sikerült olyan mértékben, mint azt gondoltuk 1990-ben. Azonban a művek — így Székely Ákos könyvei is - ismételten át-tekinthetőek, s talán kimutathatóvá válnak azok az értékek, amelyek a modem szövegirodalomtól egészen az autonóm játékköltészetig íveltek munkásságában.

(a fenomenológikus szövegektől a vizuális költészetig)

Székely Ákos Verbafrodita nász (1986) könyve az előző tíz esztendő költői metamorfózisának átfogó dokumentuma. Az életvilág tudati állapotként való tiszta rekonstrukciója jelzi a fenomenológikus konstrukciók természetét. Majd egyfajta azonosság-poétika keretében értelmezi a lét megélhetőségének intenzitását, a nyelvi variációk hagyományos verbális módozatait ill. az ettől eltérő — a térszerveződést is bekapcsoló - a vizuális entitások jelentősége válik érzékelhetővé.

Nem véletlen, hogy a kötet felépítése is ezt a szövegirodalomtól a vizuális tendenciák felé való elmozdulást demonstrálja. Hisz a nyolcvanas évek kísérletei már az utóbbi trend jegyéhez kötődnek. (Ezt majd láthatjuk az Egyszeri kibocsájtás (1995) munkáikor, amelyek javarésze a nyolcvanas években keletkezett.) A valószínűség és valószínűtlenség poétikája közötti lebegésként értékelhetjük az A és B oldal között (1976—78) szövegeit, amelynek nézzük egy jellegzetes darabját:

Kezünk a kilincsen

Majd akkor akarunk itt lenni megint, ha elmegyünk. Kezünk a kilincsen. Egy félfordulatba merevedve arról tanúskodunk (árulkodunk): magunk sem tudjuk, meddig maradunk, s egyáltalán: közeledünk vagy távolodunk; tőled és hozzád azonos mozdulatok vezetnek, és (gyerekek esti ágyba vonulása?) az első lépésben éppen az taszít, hogy mindig visszaránt. „Behúzod hátad mögött az ajtót, átöltözöl, megkeresed a helyed” - egy idő után kiderült, mekkora képtelenség, pedig csak szó szerint vettük a mondottakat; nem valószínű, hogy valaha is kétszer kapnánk ugyanazt a széket. És mégis: mintha (valaki mással) már minden megtörtént volna velünk egyszer.

A szöveg elsődleges jellegzetessége a folyamatos moduláció és bizonytalanság. A feltételekkel való szembenézés és mindennek radikális elutasítása. Azonban ez az elutasítás mégsem visszavonhatatlan, mert minden csak ezáltal konsti64