Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Bohár András: Verbo-vizuális provokációk - Székely Ákos költészetéről

ironizáltság, önkisebbítés, egyfajta csöndes ’understatement’ uralkodik itt, mintsem az avantgarde lázadóbb, radikálisabb, mindent újraértelmezni akaró lendülete. Ha e kötet ilyen életérzésnek, ilyen modális hangoltságnak lesz tanúsítója, bizonyos értelemben az is érthetővé válik, miért oly csekély a verssz- szerűség határait dinamikusan lerombolni vágyó alkotás.”. (Kulcsár Szabó Ernő, Zalán Tibor)

S valóban a könyv egy igen tág eklektika jegyében értelmezett: „avantgárd környéki” szituációt mutatott be. Ahol egyként jelen lehettek az avantgárd költői-magatartási formáit jó messziről szemlélők (ezt pusztán az ideáltipikus- ság jegyében értem semmiképp sem értékítletként), mint mondjuk Várady Szabolcs, Nagy Gáspár vagy Szervác József; megmutatkozhattak alkalmi és pusztán formai hasonlatosságokat mutató avantgárdisták mint Zelei Miklós, Tóth Erzsébet vagy Körmendi Lajos; és jelen lehettek az azóta is következetes élutat bejárók, mint Szkárosi Endre, Szombathy Bálint vagy jelen írás főszereplője: Székely Ákos. Kettős oka van, amiért ismételten szükséges volt felidéznünk az akkori irodalmi szituációt. Egyrészt az adott kulturális-művészeti helyzet tág eklektikumát regisztrálhatjuk, azt a nyitódást, ahol a különböző irányok már legalább megjelenhettek. Ha egészében véve nem is tekinthető nagy poétikai újításnak a szabadvers vagy a vizuális költemények ismételt megjelenése, ez mégis egyfajta szellemi mozgást takart. Azonban az már megint más kérdés, hogy mindennek a kritikai recepciója milyen felhangokkal kanonizálódott. Akísérletező avantgárd látványos temetésétől - alkotói és kritikai oldalról egyaránt —, az új posztmodern poétikai logika megegyezéses kimunkálásáig húzódtak a pozíciók, s ez utóbbit is jól szemléltetné a kötet legtöbb költőjének „pályafordulása”, akik mintegy időben reagáltak az aktuális korhangulat szellemiségére.

Jóval egységesebb képet mutat az 1990-ben közzétett Médium-art antológia (szerk.: Fráter Zoltán, Petőcz András). Itt már valóban az elmúlt két évtized experimentális költészete került a válogatásba a lettrista és konkrét-konceptuális munkáktól a plakátverseken át egészen a performance dokumentációkig megtalálhatjuk azokat az irányokat, amelyekben élenjáróink akkoriban tevékenykedtek. A merítési bázis is bővült a Magyar Műhely alkotógárdájával (Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár), a képzőművészet határvidékéről érkezőkkel (Tóth Endre, Lakner László, fenyvesi Tóth Árpád, Attalai Gábor) vagy a külhoni avantgárd protagonistáival (Szombathy Bálint, Csernik Attila, Ladik Katalin, Juhász R. József, Mészáros Ottó). A kritikai fogadtatás ebben az esetben sem emelkedett abba a dialóguspozícióba, hogy az alkotások önértéke és jelentősége felől közelítette volna meg az antológiát, inkább az avitt és lejárt lemezek lomtárába sorolták a válogatást, s már az a Szabolcsi Miklós által konstruált és a neavantgárd kapcsán használt kategóriapáros sem jött számításba (jel ill. kiáltás típusú avantgárd — ahol az előbbi a korhangulatot idéző önmagára mutató produkció, míg az utóbbi a klasszikus társadalomfelforgató és radikális ideológiával megvert erőszakosság). Most nem említem a szimpatizánsok vagy az alkotók által íródott recenziókat és értékelő áttekintéseket, mert azok nyilvánvaló elfogultsága magától értetődő. S a Médium-Art példája szimptomatikus is, mert hiába jelent meg egy igényesen válogatott antológia, az intézményes feltételek (lapstruktúra, könyvkiadás) éppoly kedvezőtlenek

63