Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mórocz Zsolt: Tükör által - homály nélkül

Magyar trágár antiszemita, bozgor, bunkó, cigánygyűlölő, irredenta, más Népek nemzeti törekvéseinek akadályozója, mucsai, soviniszta. Veszélyes szó, jobb házaknál, v. Európába menet kerülendő'. Nos, a helyzet ezúttal halmozottan hátrányos, mint mondani szokás.

A Mi a helyzet azért is figyelemreméltó könyv, mivel a valóságismeret évtizedek óta nem sorolható tündöklő' nemzeti erényeink közé, azok pedig, akik tenni próbáltak ez ellen, rendszerint közellenségnek nyilváníttattak. Mert a magyar ember azt szereti, ha dicsérik. Lehetőleg szemtől szembe. így kívánja meg nyílt természete. Leköphetik, kifoszthatják, becsaphatják; másodrendű állampolgár saját hazájában: oda se neki! - csak magasztalják türelmét, bölcsességét. (Es érzékeny is a magyar: ha bárki kétségbe vonja, hogy született valaha széles e világon olyan aranylábú gyerek, mint a Puskás Öcsi - az halálnak halálával hal.) A közértelmesség még soha nem érte el a Széchényi megkívánta kiművelt emberfők sokaságát. Ehhez semmiféle külső változás nem elegendő: „A mai modernizmusok - írja Czakó A konzervatív című esszében - külső lázadásra biztatnak a belső rovására.” Ráadásul „olyanok maradtunk, amilyenek voltunk a szocializmusban, a szovjet megszállás alatt és még olyanabbak lettünk. A köznek asztalára bolondok lennénk tenni, ehelyett ki-ki lop, amennyit bír. Törvényt szeg, gyűlöl, korrupt. A legfőbb árulók a próféták. Többük gyalázza a hazát a külföld előtt, némelyik árulja is. (...) Az ordít a kirekesztés ellen, aki a kirekesztősdit vezényli.”

Ha feltesszük a kérdést: miért lehetséges ez? - ismét a közértelmesség, a gondolkodás hiányához jutunk. A magyar „közértelmesség” ugyanis kerüli a gondolkodás fáradalmait és előnyben részesíti az érzelmi azonosulást. Ezért lankadatlanok a médiák egy-egy író image-ának megépítésében, amolyan „haza bölcsét” csinálva belőlük, akiknak azután lapos hülyeségeit szentenciaként lehet idézni, szajkózni, kinyomtatni, márványba vésni. (Nem véletlenül törölték le Czakót a képernyőről. Hiszen nálunk a köztudatban létezni csaknem annyi, mint az elektromos médiákban létezni.) Az önálló gondolkodás feladása régi tradíciókra megy vissza. Lényegét a Szabó Dezső-jelenség (ma: Torgyán és Csurka) példázza legszemléletesebben. Az író táborának derékhadát - függetlenül életműve minőségétől - azok adták, akik helyett Szabó Dezső volt bátor. Hívei zöme - a kisember - ugyanis befogta a száját és szolgált, a fogát is csak éjjel merte csikorgatni a nemzeti ellenállás jeleként. Reggel azután Szabó Dezső odamondott helyettük. A helyzet nem sokat változott, a Bibó által hiányolt öntudatos polgár még mindig hiánycikk, öntudata legfeljebb naggyűléseken összeadódva, tömegben jelenik meg.

Czakó nem az egyénben bízik, csupán a személyben, mivel az egyén nem több tömegatomnál. A személy - summázva lényegét - a dolgok uralma alól felszabadult ember, aki már mosolyogni tud a sorson.

A kötet esszéi nemcsak az olvasóval, de egymással is folyamatos párbeszédben állnak. (Az író udvariasan utal erre lapszéli jegyzeteivel.) A könyv egyik legszebb, legcsendesebben növő írása, az Amikor Isten egy pillanatra elengedi a kezünket. Megidézi benne a szerző a tisztaságát annak az ősi rendnek, amelyik az éltető és érthető kultúra volt. Ahol súlya, értelme lehetett a létezésnek, és az „ember értette a halált”, a „világ forgásának rendjét”. Ez a kis etűd halkan azokban is visszhangra lel „egy pillanatra”, akik máshonnan

661