Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim (részlet)
bűnösökről, akiktől különben még holtuk után is félünk. Olykor babonásan. Az Ószövetségben Ábrahám lelkifurdalásáról nem hallunk, amikor nejét letagadja a fáraó előtt. Talán ezért is, hiszen ez inkább ,hadicselhez” hasonlít, inkább „csínyszerű”. Különösen ott és akkor más az asszony és az ember viszonya, mint a Mesteré és Tanítványé. Pláne, ha a Mester „király”, Istennek fia... Ábrahám viselkedése mélyen emberi. Péter sírása, bűntudata már új korszakba hallatszik át... Ebben már egyre inkább az embert is Isten teremtményeként nézzük, látjuk. Az ember méltósága Isten gyermekének méltósága. Az asszonyé is. A kereszténységben megnőtt az asszonyok szerepe. Minden új hit szereti a gyermekeket, az ifjúságot és a háttérbe szorított nőt, anyát. Persze a politikák jó része inkább csak a voksok miatt, egyelőre saját kicsi táborukat növelendő... Am a kereszténységben ez erkölcsi princípiumként hatott és így is maradt. Csoda hát, ha ezt a bibliát, az új és ótestamentumot megtagadja a marxizmus, az ateizmus? Hiszen ez az önmagán is ítélkező, másnak megbocsátani is tudó embert állítja a középpontba. Csak a keresztény Judás lehet öngyilkos azért, amit tett, csak ők mondják: bocsásd meg vétkeinket. Márpedig, láttuk ez a politikai tan még a Dante Commediájából is csak annyit von ki, Jbreviarizál” vagy olvaszt ki magába - szépen szólva -, amennyi neki kell: a más, az ellenkező vélemény, megítélés teljes elvetését Méghogy az önkritika tanítása! Ez az egyszerű párttagokra nézvést kötelező. A vezérekre soha, és ha igen: ott felszíni, alaki csupán. És persze, mint céloztam már rá: sohasem az „eszmében” a hiba, hanem a rossz végrehajtásban mindörökkön. A men- tegetődző kőműves, aki a kéményt a földbe építi és azt mondja: beismerem, nem voltunk elég szerények, ez súlyos hibánk. És nem azt: feje tetejére állítottuk a természet geometriáját, fizikáját, a háztető paláit raktuk földbe, nem pedig a fundamentum termésköveit. A Biblia tele van egy nagy történelmi nép egészséges, őszinte önmegítélésével is, épp ami által átvészelhetett annyi megpróbáltatást és szörnyűséget. Csoda, ha az ateizmus számára az efféle egészséges önítélőerő kényelmetlen? Az ateizmus önmaga lehetőségeiben vakon bízó tömeget akar, aki „megforgathatja” a társadalmakat. Ilyen népmindenségnek akarva Marx új anyagi és szellemi „tőkét” kovácsolni, s nyilván saját irreális álmai, hatalomvágya számára is mindenekelőtt. És a többiek: a volt szeminarista Sztálin, meg más, keresztényekből ateistává vedlett .korifeusok”. Nem pusztán Isten nem kell nékik, hanem főként a tudat „bosszantó”, hogy van még felettük hatalom, mely személyes akaratként is elgondolható. Szembeállítanák tehát a népet a Szentírással. Pedig népi közmondásaink tetemes része a Bibliából ered. Attól oly önmegtartó egészségű e szellem. A szentírás helyzetei nagy minták, mindig megidézhető, történelmi életszituációk. Péter története ugyancsak. Mai szóval így mondanánk: PÉTER „ELHATÁROLTA MAGÁT” JÉZUSÁTÓL. És mi mind valamennyien valakitől-valamitől mindig. íme, a Biblia szent nagysága: valamiként minden nép és emberfajta magára ismerhet benne. Hol itt, hol ott, hol ekkor, hol akkor, de szünetlenül. Mi persze valamiként emez erkölcsünkkel egyetemben is törékenyebbek vagyunk, mint a gátlástalanok. Az erkölcsi immunitás, fölényes közöny mindig életképesebbnek látszik, míg a kényes ember erkölcsi fragilis. Ő az etikai 442
