Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim (részlet)
törékeny, az árnyaló, finomerezetű eticitás maga. Ha nem értenének félre, ezt úgy mondanám: van bizonyos „etikai kékvérűség” is. Nincs kizárva: ez is a túlélés egyik akadálya olykor, nemcsak a paleontológiái méretű behemótság, a birodalmi arányok... És mi mégis keresztények vagyunk „nem erkölcsi fényűzés” ez, amikor annyi lelkiismeretfurdalással jár? Milyen .kényelmetlen”! A börtönben egyik öreg rabtársamnak - még szólok majd róla - bűntudata volt azért is, merthogy annak idején a zsidóüldözéskor ő csak gunyoros formában merte védeni egyik zsidó jóismerősét, mondván: „Ostoba magyarok vagyunk mi; már csak azért sem volna szabad a magyarzsidót, a zsidómagyart el- és kiüldözni, mert akkor kire kenjük saját vétkeinket, s akkor egymás hajának eshetünk! Kész tragédia!” Szerencse, hogy bolondnak vélte a nyilas, csak lemocskolták érte... (Ennek gondolatát egyik novellámban más történetbe ágyazva meg is írtam a hatvanas évek derekán. Aztán más változatban is. Jiösünk pótolhatatlan hiánya” címűről már szóltam. Találkozott a diákköri és a börtönemlék.) Szóval még az ironikus, önironikus forma miatt is furdal a lelkiismeret, noha szándékunk jó és nemes, bár taktikus, ergo: részint a környezet szája íze szerint beszélünk, hogy megvédjük „utolsó csepp” szuverénségünket még idejében. Vajon mikor érez ilyesmiért lelkifurdalást X vagy Y? Vagy az erkölcsi immunitás páncéljába rejtezett, netán cinikus közösség? Igen, vannak akiket és akiken nem fog a bűntudat. Bűntudat ellen több irányú történelmi „védőoltást” is kaptunk. Innen van bennünk bizonyos „etikai igénytelenség”, amelyről szóltam egykor „bizánci tanulmányomban is”. A túl igényes, a finnyás veszendőbb. Veszélyes a világra, ha „ellenkező etikájú” népek kerülnek a históriai szorítóba: az egyik megengedi azt a harci morált magának, amit a másik nem... Ezen a Glóbusz sorsa múlhat. 443
