Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim (részlet)
mégsem olyan gyanús, mintha a barátom vagy pláne egy népes társaság indult volna el. Ha más nem, olykor netán egy felbérelt szomszéd is figyelhette volna házunkat. Mindez jól odaillett a szekuritáte módszerei közé. Az asszony tehát a társaságot az étteremben hagyta, mintha csak toalettre menne, és szépen elindult a Hortobágy utcába, szüléimhez. E vasárnap késó' délelőtt csak apám volt otthon.- Kolozsvárról jöttem - kezdte az asszony, de apám rögtön a szavába vágott.- Már megint! Jártak itt épp elegen! Én megmondtam nékik: tőlem a fiam ilyesfélét nem tanulhatott. Elég rosszul tette! Mintha csak begyakorolt szöveget mondana, de mindezt ingerülten. Barátom felesége döbbenten nézett rá, sietve tisztázta:- Én a fia barátjának felesége vagyok - vagyis hogy nem a „szervektől” jött és gyorsan megmondta nevét. Apám tőlem sok jól hallott róluk. (E jelenetet egyébként két forrásból és lényegében nem eltérő változatban is ismerem.) Nos: az én „öregem” ekkor nagyon zavart lett és láthatóan magába roskadt. Kisvártatva azonban szinte fejét csapkodva tört ki.- Már azt se tudom, ki kicsoda! Ide jutottam, istenem, ide! Mocskolni kell a senkik előtt a saját fiamat! Az én édes fiamat! A senkik előtt! Szemébe könny szökött, és halkan sírni kezdett. Nos: ezt az emléket mondta el barátom felesége.- Soha nem akartam elmondani - tette hozzá. - De mivel ennyire aggódsz... hátha ez eligazít, hogy mi a teendőd... Ebből tehát rekonstruálni lehetett, mi is történt, mi is volt oka apám nyugtalan csendjeinek... Miért védte anyám előtt a tőlünk távolmaradó rokont... Ki ne tudná, akkoriban - ahol sikerült - az „önelhatárolás”, deszolidarizálás színjátékaira kényszerítették a ház as társakat, sőt a gyermekeket is, mért éppen a szülőkkel tettek volna kivételt? Említettem a história, a társadalom „Nyílt tér-rovat” szituációit: „Nem vagyok azonos, nem vagyok rokona, semmi felelősséget nem vállalok...” etc. Ahogy e dolgokról írok, némi egykedvűséggel, hirtelen az jut eszembe: egy-egy népi demokráciában, mennyit változott ez a lényegében mindvégig mélyen embertelen világ az ötvenhat utáni retorziókat követően. E rezsim ama jól megtollasodó, igen vagyonos „újgazdaghoz” hasonlított, akinek már volt, lehetett néhány kitűnő, netán tisztességes, vagy akár zseniális orvosa és háziorvosa is. Akár közülük kinőtt, akár odainvitált, akik viszonylag elég korán megmondták: „Uraim, illetve: elvtárs, ön halálos beteg.” Tőlük már csak a szakmai tisztesség, becsület is így kívánta ezt. E beteg lelke egyébként is oly gyanakvó lett, hogy csak bizonyos orvosoknak hitt, „övéinek”, de akiket mások tanítottak... Vagy esetleg a távoli „objektíveknek” részint. Nos: e „vég- diagnózistól” kezdve ez az ember, aki azelőtt gátlástalanul elbánt akárkivel - egyre engedékenyebb, toleránsabb. Jótékonysági akciókat rendez, testamentumába mind több személyt akar bevonni, ravaszul és jól átgondolva kire, mit hagy, mennyit és miből. Sőt - szellemiekben: kire hagyja a kissé módosult marxista - posztmarxista - terminológiát, frazeológiát, etc. Már csak azért is, hogy ne büntethessék „az atyák vétkeit a fiákban harmad- és negyediziglen.” 439
