Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim (részlet)
Ami valóban nem az ember dolga! Az Úristené, legfőbb törvényéé. (Aki-ami aztán még a géneket is uralja.) Nos így esett meg a happy end felé facsart tragédia képlete... „Minden jó, ha a vége jó”... Nincs szebb a szép búcsúzásnál. A kellemes, utolsó impresszió végtelenül fontos. Mint ezen a század- és évezredvégen is itt-ott úgy esett meg... Az unokáknak a halálos ágyon még lehet mesélni, magyarázatokba, sőt - „világmagyarázatokba” fogni... Halálunk utolsó esztendeiben akarjuk és tudjuk legjobban befolyásolni magunkról az utókori képet. Feltéve, ha idejében és szavahihetó'en festik a véget elénk olyanok, akiknek módot adtunk: tájékozódjanak, s akiknek hiszünk is. Aki hamarabb tud, akinek a heavatottság esélye idejében adatik, hamarabb ítélheti meg józanul a helyzetet. Ez akárhogy is alapvető kiváltság. Közel ülni a fő információk tüzéhez. Annál melegedni. Ezt nem szabad kifelejteni a népi demokráciák történetéből, ha majd megírják valakik. Igen: apámnak bűntudata volt, hogy „megtagadta” fiát, pedig hát akkor a „szervek” képviselői előtt elemi - önvédő - reflexek működtek benne is. És igazából meg sem tagadott... Mert nem igazi tagadás a pillanatnyi tagadás, csak a hosszú vagy az „örök”... Péter megmondta-e, hogy Jézushoz tartozik? Már Isten bocsássa meg, hogy ily nagy példákat hordozok, de úgy érzem, tán sok szó esik Pálról, de Péterről kevés. Holott Péter viselkedése jobban kifejezi az emberi természet filozófiáját, a lélekről nem is szólva. Imé, hogyan mondja el Márk - Lukács és János mellett - ezt a bibliai ,Nyílt tér-rovat” szituációt. odajőve egy a főpap szolgálói közül; És meglátva Pétert, amint melegszik vala, rátekintvén, monda: Te is a Názáreti Jézussal valáll Ő pedig megtagadó, mondván: Nem ismerem, s nem is értem, mit mondasz. És kiméne a tornácra; és a kakas megszólala.” aztán még kétszer megtagadta. És megszólalt megint a kakas. Péternek eszébe jutott Jézus jóslata: mielőtt kétszer szólna a kakas - háromszor megtagadsz engem. És akkor Péter sírni kezdett. A veszélyforrást jelentő embert megtagadtatják velünk. Ha Jézus épp akkor nem a töviskorona várományosa, hanem egy drágakővel ékesített arany- fejdíszé, minden bizonnyal még az idegenek közül is sokan azt mondják: őhozzá tartozunk. Illik tehát mindig tovább gondolnunk a bibliai helyzeteket. Hányán letagadták végveszélyben vagy vélt végveszélyben magyarságukat, németségüket, s felsorolhatnék minden nemzetet... Még tán a hosszú béke országaiból is. Csakhogy az ember szentségét egész élete jelenti, ahogy a Péterét is. És nem a kisiklások - úgyszólván - „természetes” epizódjai. Természetesen azt értem: minden legalább kétszer vasalt nadrágnak két éle, minden legalább kétszer járt nehéz útnak két keréknyoma van, noha a másik szekér az előző nyomán haladt... Úgy van ez, mégha a második nyom olykor alig észrevehető is... Tehát, amikor egy kerékvágásba lépünk valójában, legalább kettőn járunk... Hát természetes a kisiklás, ugye. Az átsiklás - csúszás innen oda, mint a tudatunkban, észjárásunkban az asszociációk észrevétlen „pályamódosulásai”... Vagy ebben a hosszú írásfolyamatban. Nem is kellenek láthatatlan váltókezelők: visz az inercia. AZ EGÉRÚT SE MINDIG AZ ELLENKEZŐ IRÁNY, HANEM UGYANAZ AZ ÚT: ALIG ELHAJLÓ 440
