Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Mórocz Zsolt: Miért e lom? (esszé)

másrészt „mély”, filozófiai, kultúrtörténeti utalásokkal terhes - így nem kell pironkodni az entellektuelnek önmaga előtt sem, hogy élvezettel olvasta.) Az európai irodalomban azonban 1934 és ’43 között egészen másféle regények születnek és kerülnek zömmel sajtó alá. Ekkor adja ki Canetti a Káprázatot (1935); megjelenik eg válogatás Kafka naplóiból (1937); Camus a Caligulán, az Idegenen, és a Sziszüphosz mítoszán dolgozik (1938 és 42 között); Sartre megírja az Undort (1938) majd bemutatják tóle a Legyeket (1943). Bulgakov befejezi a Mester és Margaritát (1939-40 körül); Brochtól kijön a Vergilius halála (1939). Hesse az Üveggyöngy-játékban (1943) kimondja a korszak halálos ítéletét, mert a szellem nem tudott mit kezdeni önmagával, nem találta helyét a társadalomban, elveszítette tekintélyét, legitimitását, erkölcsét és hivatását. Öncélú játékká súlytalanodott, tárcairodalommá sekélyesedett. Hesse kultúrkritikáját olvasva bánatosan állapíthatjuk meg, hogy a tárcairodalom cikke közé bizony befér egy-egy Szerb esszé. Márai azt hirdette, hogy a kultúra, a kulturáltság - az európaiság - hősiességet igényel, a szellemi értékek következetes megjelenítését és vállalását a hétköznapokban. Kultúráltnak lenni korántsem annyi, mint tudni, hogy mi volt a Napkirály ágyasának kedvenc étele. Szerb Antal késón, de eljut idáig. Életében kéziratban maradt munkájának már címe is tiltakozás a szellem öncélú élvezete és felhigulása ellen: író, ne írj. Ne alkudj - mondja - ne alakulj át irodalmi üzemmé, hagyd, hogy csendesen felgyűljön az igazi anyag. (Ez azonban ké- sóbbre esik.) Amennyiben létezik az irodalomban fejlődés, akkor annak útját Canetti, Kafka, Hesse, Broch, Bulgakov, Sartre, Camus művei jelölték ki; ha nincs ilyen, akkor az előbbi szerzők az ízlésváltozás irányít jelzik. Utóbbit az ítészek korszerűségnek szokták nevezni, valamely nehezen kifürkészhető okból. Pedig, ha levesszük a reneszánsz kosztümöt Cervantes vagy Shakespeare hőseiről, netán a szürmát Szophoklész drámainak szereplőiről, mindjárt jelen időben vagyunk. (Mondjuk Antigonéval a 301-es parcellában.) Mindenesetre a világháború után, ha van fejlődés, ha nincs, az említett szerzők és könyveik váltak divatossá, mérvadóvá.

Szerb Antal regényei a Hétköznapok és csodák (1935) lefektette elveket tükrözik. A regény - ezt az álláspontot teszi magáévá - olyan eposz, amely fiktív csodákkal foglalkozik. Afféle póteposz, hiányzik belőle az epopeia mitológiai apparátusa. Két legprimitívebb és legfontosabb témája: a szerelem és a halál. Keletkezését tekintve, az ókori „porpaganda-, prospektusirodalomból” fejlődött ki, egy-egy vallási kultuszhely „reklámszövegeiből”. Hogy igaza van-e vagy sem, most mellékes, sokkal lényegesebb, hogy saját ízlését fogalmazza meg és terjeszti ki hatalmas műveltséganyaggal alátámasztva, érzékenyen és magasfokon.

A Pendragon legenda többek szerint a legsikerültebb regénye. Akad benne csoda, misztikum, kísértet bőven: megnyerő gyilkos; a létezés fölé emelkedő, de önmaga finom karikatúrájává váló gróf; végzetes, buja asszony, aki már- már a metafizikai bűn és elkárhozás küldötte; Bátky - az ironikus önarckép; walesi legendák, kelta erdő, halál és rejtély, alkimisták, tudósok, van itt minden kérem, csak tessék, tessék... A maga kategóriájában remekmű. Ha valaki szégyenli, hogy elragadtatással olvasta, magára vessen. Alkotója a következőképpen számol be születéséről két egymást követő levélben barátjának, kiről a regénybeli Cristoforit mintázta valószínűleg: „Egy kalandregényt írok,

426