Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Mórocz Zsolt: Miért e lom? (esszé)
a szellemi élettel és a történelemmel kapcsolatos megértésünk számára mármost abban rejlik, hogy az emberi benső egyedül a nyelvben találja meg teljes kimerítő és objektíve érthető kifejezését. Ezért van a megértés művészetének középpontja az emberi lét írások tartalmazta maradványainak értelmezésében vagy interpretációjában. (...) Ezért az értelmezés művészetéből korán kialakult e művészet szabályainak ábrázolása.” Majd úgy fejezi be, hogy a hermeneutika - ami ma divatosabb a szellemtörténetnél - az írásos emlékeket értelmező művészet tana. A világirodalom története (1941) lapjain Szerb azt állítja, hogy a szellemtudomány szót Dilthey hozta forgalomba és ő dolgozta ki elsőként módszerét. A kulcsszavak ismét: beleélés és elemzés, ugyanis az elmélet sem fog gondolkodni senki helyett. (Van erről az előbb szellemtörténész, majd politikai komisszár, végül marxista filozófusnak - Lukácsnak - egy példázata: a sivatag elefántjáról és a Himalája egeréről, mik az elméleti (világnézeti) helyzetük ellenére is azok maradnak, amire elrendeltettek.) Szerb Diltheyre rímelve a Könyvek és ifjúság elégiájában (1938) hitet tesz az irodalom „elkerülhetetlen, emberileg örök voltában”, úgy véli, az utolsó ember is „valami irodalmi formában fogja elzokogni magányát, az egyre érthetetlenebb csillagok alatt” és „mindig élni fog valami az emberben, amit pars pro toto, úgy nevezünk, hogy Irodalom.” Ebben az írásban fejti ki, hogy számára a nyelv lett a központi élmény, a nyelv, amely etikai állásfoglalást is jelentett, tartást adott, értékrendet: „a fejlődés dinamikája helyett az örök érvények sztatikájának tiszteletét.” Két irodalomtörténetének jópár megállapításán - természetesen - túlhaladt a kutatás. A Magyar irodalomtörténete felosztása (Egyházi irodalom; Főúri irodalom; Nemesi irodalom; Polgári irodalom; A mai irodalom) már születése pillanatában tévesnek tűnik. Tulajdonképpen Szerb azon (máshol részben kimondott - tétele húzódik mögötte, hogy a szellem arisztokratikus, ezért a kultúijavak kizárólag fenntről lefelé áramolhatnak. A könyv kiindulópontja mindjárt hibás, az előbbi tétel értelmében a magyar irodalom a kereszténység közvetítésével lesz a ,latin irodalom leánya.” László Gyula, Vargyas Lajos, Képes Géza (és még sokak) munkái, fordításai, vagy a hazai krónikák elemzései után, - ahol is kimutathatók a keresett hajdani eposz nyomai - egészen más fénytörésben látjuk mindezt, akár annyi más cáfolható, bírálható megállapítását Szerbnek. Az elméletgyártás legfájdalmasabb tévedései abból adódnak, hogy csak a meglévő, tudott adatokból kénytelenek kiindulni, és gyakran megdőlnek vagy összeomlanak a csillogó teoretikus építmények, amikor újabb, de ezúttal az elmélettel ellentmondó tények látnak napvilágot. Szerb Antal két irodalomtörténetének azonban nem róhatjuk fel a kor tudományos színvonalát, azt amit nem tudhattak. Portréi így is lenyűgözőek, ítéletei ritka kivételektől eltekintve, mint Petőfi vagy Joyce, pontosak. Előbbi arcmását — a besorolás (nemesi-népi) ellenére - pontosabbá, árnyaltabbá tette. Joyce-ot valószínűleg unta. Szubjektivitása - ahogy már esett róla szó - erénye és nem bűne, amiként az sem, hogy az olvasható irodalomtörténetet nem ő, hanem francia mintára Benedek Marcell (Délsziget; 1928) honosította meg nálunk. Ha az irodalomtudományban és -történetben lenne értelme az objektivitásnak, akkor miután ezek az objektív értékek megtaláltattak és kihírdet- tettek, a műfaj önmagát számolná fel az időben visszafelé. A teoretikusi felkészültség sem sokat segít, hiszen Lukács György mindegy, hogy 423
