Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 5. szám - Mórocz Zsolt: Miért e lom? (esszé)

Az alkotó, az irodalmár Szerb Antal személyiségét a tóle kölcsönzött szavakkal idézhetjük meg leghitelesebben. A dolgokat nem akkor és úgy élte át, amint közvetlenül adódtak, hanem akkor, amikor irodalmi formát tudott nekik adni: „Más ember számára az irodalom az élet vetülete - az élet megy tovább és hátra marad, ürülék gyanánt az írói alkotás.” Szerb számára azonban az élet az irodalomvetülete - az élet csak arra való, hogy felismerjük benne ,kedvenc regényeink alakjait, a tájak csak arra valók, hogy legyen mit elképzelnie, ha leírást olvas.” Mert az élet szürke és örök a teória aranyfája. Bátky János - szövegbéli alteregója - gyermekkorában némi erőfeszítés árán elképzelte, „csokoládéevés közben”, hogy „szalámit eszik.” Úgy ellensúlyozta élete szürkeségét, az életét, - amit APendragon legend egyik álidézete szerint: - majd mások végeznek el helyette.

Szerb kedvencei ugyancsak színes gyülekezetnek tűnnek: Steme, Osszián, Jean Paul, Vörösmarty, Yeats, Szomory, Krúdy, Füst Milán, Giraudoux. A legélvezetesebb könyv Casanova emlékirata volt - mondja -, amit olvasott. Kortársai közül Márai Sándor írásai álltak hozzá legközelebb - nyilván ezért hagyták ki róla készült két munkáját esszégyűjteményeiből mindmáig.

Egyéniségét a mélylélektani eró'feszítéseknél pontosabban táiják fel a kis, hétköznapi apróságok. Kedvenc vicce így hangzott: a kisegér játszik a mezón, és elszáll fölötte egy denevér; lélekszakadva rohan haza, lelkendezve meséli: képzeld mama, láttam egy angyalt. Valamelyik Kerényi Károly vezette kiránduláson, amikor a kérlelhetetlen tudós vogul medveénekeket olvasott fel az elcsigázott társaságnak, Szerb elaludt. A felolvasás végeztével a rettenthetetlen klasszika-filológus kérdőn nézett a szunyókáló Tónira, aki felriadva ennyit mondott: osz-posz - és édesen szendergett tovább szemüvege mögött.

Harminchárom évesen úgy érzi az lett, ami mindig is lenni akart: „beérkezett ember.” Megszervezi az Irodalomtudományi Társaságot, olyan kitűnőségekkel, mint Hamvas Béla, Halász Gábor, Joó Tibor, Honti János, Féja Géza, Németh László,Széntkuthy Miklós. „145 kilóval vagyok több mint akkor t.i. mikor Pippidinnel, román barátjával találkozik Párizsban - arcom egy felettébb tiszteletre méltó ember arca, egy nagy olajtársaság proku- ristájának vagy egy gazdagon házasodott orvosnak az araca.” Boldog és elégedett, sokat dolgozik, valódi bajok nem gyötrik addig, míg tíz év múlva el nem szabadul a pokol és a valóság véres szónfalai között újabb számvetésre kényszerül.

Az áhitatos pletykálkodó

Az irodalomtörténetírásnak a bevett gyakorlattal ellentétben az a feladata, hogy az értékekre ráirányítsa a figyelmet és kedvet ébresszen az olvasáshoz; nem pedig a kritikusok és esztéták magamutogatásának terepe, továbbá annak szívós bizonygatása miszerint az elemző okosabb az alkotónál. Utóbbit különböző szinten megfogalmazva, az író ezzel azt akarta mondani kezdetű varázsigével szokás igazolni, odatolakodva a szerző és a befogadó közé. A műfaj kulcsszavai ezzel szemben a tapintat és a beleérzés. Szerb Antal tökéletesen tisztában van vele: „Az irodalomtörténésznek elsősorban propagandistának kell lennie - vallja - a régi nagy értékek reklámfőnökének.”

421