Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 4. szám - Martos Gábor: Baj van. Nincs baj
hétköznapiak, sőt akár triviálisak is, mint például a mellékhelyiségben váló olvasás szenvedélye (Értekezés a munkahelyi budikról). A Levél Szingapúrból 1993-ban jelent meg, s ez volt a Mentor kiadó első elsőkötetes szerzőt útjára bocsátó kiadványa, melyet aztán 1994-ben további négy követett; ezek közül kettő a Molnáréhoz hasonlóan prózát, kettő pedig verseket tartalmaz. A két prózakötet közül ugyan az egyik Sebestyén Mihály Napfogyatkozás az Egyetem utcában című novellaválogatása kissé sajátságos „elsőkötet”, amennyiben a („mellesleg” annak idején egyébként éppen a harmadik Forrásnemzedék tagjaival együtt feltűnő, s annak a generációnak a legjelentősebb fórumaiban, az Echinoxhan és a Fellegvárban rendszeresen publikáló, végzettsége szerint pedig történész) szerzőnek ez a kötet csak szépíróként az első kötete: egy évvel korábban ugyanis szintén a Mentor adta ki Edélyi fejedelmek című történelmi munkáját, melyben Sebestyén az összes erdélyi uralkodó életrajzát írta meg. (Csak a szokatlan egybeesés miatt jegyzem meg, hogy annakidején egyébként a kifejezetten elsőkötetesek számára alapított Forrássorozatban kiadott első kötet, Veress Zoltán 1961-ben megjelent Menetirány című - egyébként ugyancsak - novellaválogatása sem igazi első kötet volt, hiszen Veressnek azt megelőzően megjelent már két gyermekvers-kötete.) ,Miért ír a történész elbeszéléseket?” - teszi fel (második első)kötetének fülszövegében Sebestyén a nyilván sok olvasóját is érdeklő kérdést, s természetesen ő maga rögtön meg is adja rá a választ: „... mert a hűvös és távolságtartó mondandó, valamint a szubjektív vallomás között mindig is titkos átjárók húzódnak. Mert el kell mondani a kedvenc szülővárost (...) és a Családot, (...) az utóbbi öt évtized legendáiét. És Sebestyén könyve valóban nem más, mint egy város (Marosvásárhely) és egy család (a történetekbéli történész-fiú őseinek) „legendáriuma” és „családregénye”, egy koríszak), egy egykori (polgári) életforma, és egy népcsoport (az erdélyi magyar zsidók) sajátos, szubjektív történelemkönyve; a gyermekkori identitás- és múltkereséstől az 1944-ben elhurcolt és soha vissza nem térő nagyapa-nagyanya alakjának felidézésén át egészen a kettős családi sír néma választalanságáig. És persze mindekörül és -eközben állandóan ott kavarog egy országnak, egy társadalmi rétegnek és egy kisebbségnek a sorsa is. Sebestyén pedig ezt a hatalmas kaleidoszkópot úgy tudja mindvégig egyszerre belülről és kívülről is ábrázolni (jellegzetesen váltogatva például az egyes szám második személyű „önmegszólítást” az . egyes szám harmadik személyben ábrázolt főhős történeteivel), hogy miközben ízes folklorizmussal mesél saját őseiről, s íróként - igaz, megjegyzi, „korszerűtlenül” - Kunderától vesz hasonlatot a szépapja által faragott pipa bemutatásához, állandóan családi- és idősíkokat csúsztat egymásba, korokból és generációkból szerkeszt olyan montázst, melynek egyetlen, ám ugyanakkor mégis mindennél erősebb összetartó ereje az az érzelem, amivel a szerző történetei hőseihez viszonyul. És persze a múlt korok (történészi) faggatása: „... egyre több kérdést teszel föl magadnak, (...) a válaszok már nem sűríthetők rövid mondatokba, (...) vallomások lesznek belőle, hosszú monológok...” (Mezőségi fold) - írja egyhelyütt a szerző, hogy aztán másutt meg bevallja: „a várost, ahol élünk, ezek a történetek tartják össze, mint a számtalanos házat a vadszőlő, ha kivágod indáit, vagy magát a 386
