Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 4. szám - Martos Gábor: Baj van. Nincs baj

szőlőtőkét, darabjaira hullik szét a város, csak lakhelyeddé lesz, s mi köt még hozzá?” (Elégia egy uborkásüveghez).

A Mentor által 1994-ben kiadott másik első (és ezúttal valóban első) prózakötet Vida Gábor Búcsú a fűmtől című novellaválogatása; bár ezekre az írásokra talán helyesebb lehet a (fiatal irodalmárok által amúgy is oly kedvelt) szöveg elnevezés, ezek ugyanis nem a klasszikus értelemben vett novellák, sokkal inkább (szinte) parttalanul hömpölyögve áradó, sokszor még mondatokba sem rendeződő szöuegfolyamok, szózuhatagok, melyek (látszólag) véletlenszerűen kezdődnek el illetve végződnek be valahol, mint egy-egy kiszakított darabjai valami (nyilván végtelen) „nyelv-folyamnak”. Ezekben a szövegekben az eligazodás igencsak olvasót próbáló feladat; ugyanúgy, ahogy például azon a képzeletbeli, ám mégis hihetetlenül reálisan megírt tájon - egy „elfelejtett vidéken” -, ahol az utolsó (nem létező) vonattal egy leszakadt hídhoz érkező, majd a túlparton egy romos kastélyra bukkanó elbeszélőnek ugyan minden egyes szereplő (csupa „elfelejtett” ember: a gróf, a pilóta, az eltévedt szakasz katona, a halász; a csavargó, a rendező, s maga az elbeszélő) elmondja a maga (szür)reális történetét magáról az elfelejtett tájról, a hídról, a kastélyról, ám ezek az elbeszélések nemcsak hogy nem adnak választ az olvasás során felbukkant kérdéseinkre (ki?, hol?, mit?, miért?), de ahogy a szálak egyre jobban összekuszálódnak, egyre újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, s ezeknek az új kérdéseknek ugyanúgy nincs megoldásuk, mint az előzőeknek (Engem ne félts). Egyik írásában egyébként Vida.be is vallja, hogy hogyan is áll ő ezzel az általa művelt irodalommal: „szeretnék elmesélni neked egy történetet összefüggéstelen, vélt vagy viselt dolgaimról, egy történetet, ami csupán egy hangulat, egy önálló, dimenziótlan érzés, ami kikerülhetetlenül megteremti saját kötöttségeit: helyet, időt, embereket és azt a jóleső, mégis kínzó kényszert, hogy el kell mondani...” (Játékaink), hogy aztán ugyanebben a „történetben” kitaláljon magának egy személyt, akinek mesélhet, hogy aztán később ez a kitalált személy meséljen neki történeteket; az a kitalált személy, akit közben, talán hogy valahogy mégiscsak megfoghatóvá tegye, „Véel”-hez hasonlít a szerző, hogy aztán máris erről a Véelről meséljen egy történetet, illetve hogy később a(z alapitörténetben a kitalált személy és Véel (részben) közös történetei fonódjanak össze(-vissza), s az olvasó ott bolyongjon ezek között a képzelt személyek mesélte képzelt történetek között, ezek között az egymásba csúsztatott idősíkokban hömpölygő szövegáradatok között, várva, hogy a végén mégis mindig kibukkanjon valahová, oda, ahová Vida vezeti, (egyedüliként?) tökéletes biztonsággal eligazodva e maga-teremtette szöveg- dzsungelben.

Vida Gábor egyébként - folyóiratokban megjelent írásain kívül - először ugyancsak a már Kelemen Hunor kapcsán is említett 1992-es Árnyékhatár című antológiában jelentkezett, (több más szerző között) együtt azzal a Jánk Károllyal, aki most egyike a Mentornál 1994-ben a két próza-elsőkötet mellett megjelent-két líra-elsőkötet szerzőinek. (Jánk kötetében egyébként több versét is egykori Árnyékhatár-béli társainak ajánlja, így közte Vidának is, valamint az egyelőre még kötet nélküli Vermesser Leventének, aki talán azonos lehet a Vida által is felidézett „Véel”-lel.)

Jánk verseskötetének címe, az Alom a nyomokban egyébként ugyancsak felfogható bizonyos - nemzedékeken átívelő - „átöröklődésnek”, hiszen ez a

387