Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

fekete (legalábbis: sötét) öltönyös, vékonydongájú, öreg Passuth László. Ka­bátja belső zsebéből elővette apró, kockás noteszét, beleírta Attilának szóló ajánlását, kitépte és átadta. Ragasszák be az Esőistenbe, mondta. Attilát „el­nevezte” Pusztainak, de János nem akadékoskodott; ha apjának megfelel az „álnév”, neki sem „állhat rosszul”. Kolozsváron a legtöbbet Kántor Lajossal és feleségével, Erzsikével beszélgetett. Erzsiké vitte a szót; magas szinten értett hozzá. Nem véletlenül ment tanárnak. Jókat, okosakat, hasznosakat mondott, ezért sem Lajos, sem János nem bánta, hogy hallgatnia kell. „Ezek történetek ezerkilencszázhatvankilenc júniusában.” Eztán júliusban, nehogy elbizakod­jék, a Gellért utca harmincegy egyes számú lakásába beütött a mennykő, je­lesül” (Bretter György): a román titkosrendőrség, a kipróbált, hétpróbás sze- kuritáte. Július elsejével kezdődően éppen megérdemelt „rendes évi pihenő­szabadságát” töltötte, amikor (sajnos, a pontos dátum hiányzik) olyan késő délelőtt kopogtattak az ajtón. O az udvar felőli, napos szoba felhajtott, kétsze­mélyes fekvőhelyén heverészett és Novalist olvasta. Ica sietett a kisablakhoz, megnézni, ki alkalmatlankodik. Középtermetű, sovány, afféle ugrifüles fiatal­ember várakozott a lépcsőházban. Rövid ujjú, lyukacsos, fehér inget viselt. Ingkivágásába keretnélküli napszemüveg volt akasztva. Udvariasan megha­jolt. Frind Gyula vagyok az állambiztonsági felügyelőségtől, hadarta. A ház­könyvet óhajtanám megtekinteni. Parancsoljon, mosolygott rá meglepetten Ica és beengedte. 33. Ica a Frind Gyula nevezetű szekust az utca felőli szobába vezette. Leültette, aztán megjátszotta: keresi a házkönyvet, mintha nem tudta volna, hogy Zsol- tika, „a kis édes” a múltkor („múltkoriban, múlt kórjában”) azt „egyetlen ha­tározott mozdulattal” végighasította. Miért tette? Csak. Különben, minek ma­guknak a házkönyv, talán már nem a milicia ellenőrzi?, kérdezte a konyhai „kajtatást” ingerülten megszakítva, kipirultan. Az utóbbi időben, a Román Kommunista Párt X. kongresszusa előtt országos viszonylatban is borzasztóan elszaporodtak a kétes elemek, a felforgatok, a rendszer ellenségei, magyarázta a „megnyerő modorú” titkosrendőr, azért vettük mi kézbe ezt a dolgot. Ezt a dolgot is. János a kinyitott Novalis-könyvet a kávézóasztalra hasaltatta és átment „ismerkedni”. Frind hamarosan „felfedte” pontos kilétét: tulajdonkép­pen ő a János rokona, hiszen a felesége Pászkán-lány. El vagyok ragadtatva, mondta János, mire Frind Gyula megtudakolta: mióta van szabadságon, mit ír mostanában, és mennek-e valahova ezekben a napokban? A tengerre, a he­gyekbe, a pereputtyhoz, ugyebár. János óvatlanul kikottyantotta: Talán Szat- márra. Mikor? Fogalmam sincs. Értem, akkor én már itt sem vagyok. A ház­könyvet találják meg. Fontos. A maguk érdekében. Ki tudja, kik rejtőzködnek ebben a háztömbben? Igen, válaszolta Ica, ki tudja? Na hallod, rokonod!, ne­vetett Jánosra a konyhában. Rágyújtott. Kezében táncolt a gyufa lángja. És még te adod a nagy ellenállót! Hirtelen újabb kopogás hallatszott. Ezúttal János ugrott az ajtóhoz. Frind Gyula tért vissza; a napszemüvegét „kereste”. Mintegy „öntudatlanul”, a lakásban minden kilincset lenyomott, minden he­lyiségbe bekukkantott, majd elviharzott. Adta a felháborodott kárvallottat. Ica kajánul fújta a füstöt: Mit szólsz a sógorodhoz? Semmit. Nem sógorom. Ha nem tudnád, lánytestvérem nincsen. Egyszerűen kíváncsi volt, hogy viszonyu­30

Next

/
Oldalképek
Tartalom