Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

lünk a látogatásához. Nyomozók módszere. Nem való neked a házasság, állapította meg félmilliomodszor Ica. Tönkre fogod tenni a családodat. János érezte: nehéz időszaknak néz elébe. A Zsé birtoka alakjaira, ára meg b-re gondolt. Megint rájuk. Hogy viselkednének hasonló helyzetben? Begyulladnának? Biztosan, de nem „adhatnák fel”, nem hátrálhatnának meg, Hova is hátrálhatnának? Elképzelte: á fegyveres harcot indít hazája felszabadításáért. Főhadiszállását a Messzekéklő Nagyerdőben rendezi be, és ha szorul a kapocs, háttérnek, védelemnek ott az Anyaország. Elfelejtette, hogy évtizedek óta az is holmi idegenszívű kutyás rendőrök, vörösréz szegecsekkel kivert pórázos rendőrkutyák állama, maradék állama. Csapatait elsősorban az ottani „honvédek” semmisítenék meg. Zsé és hosszú csizmás, zacskósapkás katonái elől egyelőre nincs semmiféle menekvés. A történelmenkívüliség elkerülhetetlen! Nem ártana javasolni Icának, hogy halasszák el másnap reggelre tervezett utazásukat. A Lázár-nagyszülők feltehetően észre sem veszik elmaradásukat. Akárhány kifogást találhatnának. Aztán mégis „veszteg” maradt. „Behúzta” a farkát, sunyított. Hallgatott, mint szar a fűben. Engedelemmel legyen mondva. Hajnalban első dolga volt félre vonni a sötétítőt, a függönyt, és kitekinteni a hálószoba ablakán. Azonnal szemébe tűnt: a Gellért utca túlsó oldalán két gyanús figura állingál. Az egyik magas volt, szikár, fekete, a másik alacsony, kövér, szőke. Az utóbbi vaskos, fehér borítójú könyvet, jól felismerhetően, Emi- nescu versgyűjteményét fogta a melléhez. Nem szólt Icának, sajnálta ingerelni. Felöltöztették a fiúkat, fogták cókmókjukat és megeredtek a Titulescu utca sarkán várakozó buszhoz. A fickók ekkor elmozdultak helyükről, a Szekurita- te, vagyis a Szürke Ház felé iramodtak. Csakúgy porzott utánuk a járda. Mire Jánosék a vasúti pályaudvarra érkeztek, a pribékek már a jegypénztár betonpárkányán könyököltek. A vonaton egyikük a szomszédos fülke ablakában, a másik pedig a folyosón őrködött. Ne méltassuk őket figyelemre, ajánlotta János. Ha apátokat el akarják vinni, visítsatok, mondta Attilának és Zsoltnak Ica. Szatmáron buszra ültek, a nyomozók szintén. János mérgelődött: mi célt szolgálhat ez a leplezetlen kísérgetés? Jön a pártkongresszus, és „akkor mi van?” A kommunista tanácskozás idejére letartóztatják, meg ne zavarja a „rendet”? „Nem újkeletű eljárás ez.” A menetjegyirodánál leszállunk, közölte János Icával hangosan a Sugár úton. A fejével alig észrevehetően intette: Nem, dehogy. Követőik a menetjegyirodánál leugrottak, ők pedig nevetgéltek. Az Eötvös József utcában átszálltak, meghúzódtak, megbújtak. Néhány perc múlva trappban érkezett a fekete, kutakodott, szökdécselt az ablaknál, amíg a „veszedelmes családot” fel nem fedezte. Alig indultak el, már is nyomukban volt egy szürke Moszkvics, benne az „ismerősökkel”. A Szamos hídján átkelve miért, miért nem, a Moszkvics megindult előre, a Zsadányi út felé. Az autóbusz a Hegyi útra tért. Kis kavarodás keletkezett. A szekusok vadul megfordultak, majd elébe csaptak a lomha, zörgő járgánynak. Nem lehettek valami tájékozottak, mert a Traktor kocsma előtt felelőtlenül elsuhantak. Jánosék viszont ott fejezték be az utazást. A Dohánybeváltó utcájában igyekeztek tovább, Lázár János házáig, az Iza (volt Kalinyin) utcába. Végre elérték a kaput, „eltűnhettek”, de akkorra Jánosnak alaposan „meggyengültek” az idegei. Se nem látott, se nem hallott, ment a legelső heverőhöz kinyújtózni. Értetlenkedő anyósától, Princz Juliannától kért egy kupica pálinkát, és próbált megnyugodni. Anyósa dúlt-fúlt, mert úgy értelmezte: lenézi vendégét, egy bukaresti vé31