Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

sem pusztul el mindenki!” Amilyen kotnyeles, mindent észbentartó, bámulat- raméltó kisokos, látta színes folyóiratképeken (Szovjetunió, Lányok, asszonyok) Leonyid Brezsnyevet, amint hasig hóban, kétcsövű puskával a kezében lesi az eget. Nem úgy nézett ki, mint aki fázik. „Vigyázat, a muszkák bírják a hideget!” Brezsnyev tata felcsaphatott volna szibériai medvének. Oleresz méretű szemöldökére araszvastag hóréteg nehezedett. „Rendben!” Végzett az evéssel, üres szerszámos asztalfiókját a hóna alá vette és indult vele a rá várakozó „transzporthoz”. Csorna József elnök a vállalati díszterem, a „Munkásklub” sarkig nyitott ajtajában állt és hunyorogva integetett. János nem értette, mitől hunyorog. Gondolta, utánanéz, kifürkészi, erre azonban már nem kerülhetett sor, mert felébredt. „Az örökös felébredés!” A nap folyamán, március harmincegyedikén befutott Nagybányára Gálfalvi György. Riportot (portrét) készül írni lapjába, a bukaresti Ifjúmunkásba Tőrös Gáborról. Április másodikáig időzhetett a „képzőművészek városában”. Természetesen, legtöbb idejét Jánoséknál töltötte. Folyt a duma, a „paláver”. Az eső sátrunk alá ver; / ma elmarad a paláver.”, írta a Ludas Matyi akkoriban, azelőtt vagy azután, viszont szent igaz, hogy Gálfalvi Gyurkával senki emberfia nem unatkozott. Irodalom, politika, magánélet (mások magánélete!), minden-minden terítékre került. Több esetben csatlakozott Tőrös Gábor és Nagy Kálmán, Bodor Pál („érdemben”) még mindig nem jelentkezett, de a húsvét pompásra sikeredett. Jánosék a Tőrös-házaspárral töltötték; fényképeket készítettek, a Ligetben sétáltak, Attilát és Zsoltot hintáztatták, vedeltek, lakmároztak. Másnap a gyárban kényszeredetten tett-vett, nehéz volt a feje. Eszébe jutott Gálfalvi György utóbbi mondása: Amíg az ember a nagy közös asztalt megszerzi, nincs akit köréje ültessen, de se bú, se kár, mert a Román Kommunista Párt „koro- názatlan-koszorúzatlan” fűzfapoétája, Vajda Ferenc „bizakodik”. „Házunk előtt boglya, / házunk mögött asztag, / Pártunk bátor szívű, / kemény rohamosztag.” Miklós László, a Csíkszeredái Hargita szerkesztője levélben jelezte: hamarosan benne lesz az újságban, mármint az övében. A Forrás-szerzők vallomásait közük sorozatban. Az is valami. Megjárja. Egy hideg, egy meleg. Ez lett volna a meleg, a hideg meg az, hogy Jánost a tudta nélkül besorolták a vállalat légvédelmi egységébe. Tiltakozott; ha nem mehet a „hazafias gárda” lövészeteire, akkor ezt a feladatot sem vállalja. A parancsnok, valami Kocsis, erre megfenyegette: berukkoltatja katonának. Három hónapra, esetleg fél évre. Lapátolhat valamelyik regáti építőtelepen. Jól van, engedett. „Visszazu- páltként, koncsentránsként” nem bajmolódhatna a Zsé birtokával. Gálfalvi György levélben tudatta vele, hogy értesülései szerint, az Illés szekerént a cenzúra bizonytalan időre „megállította”. Már csak ez hiányzott! Még vannak bizonyos remények, jelezte Gyurka. „Bizonyos remények! Hogy Bukarestbe ne rohanjak!” Kiderült: nem szükséges rohannia, mehet „civilizáltan” is, hálókocsiban, ezt-azt módosítani, a lihegést pihegésre, mondjuk. A Nagyvilágban „megveszekedetten” kereste az olyan műveket, amelyek véletlenül „keresztezhetnék” az útját. Jól nézne ki, ha olyasmibe ütközne, mint a jövőbeni Zsé birtoka, amely... „Amely mi?” A Nagyvilágot rendszerint elejétől végéig „kiolvasta”. Jean Anouhil: Ornifle vagy a buborék. (Színmű). Mond ez valakinek valamit? Annyi baj legyen; János „végig ment” rajta. Április huszonhatodikén középiskolások keresték fel, tartson előadást nekik a korszerű prózairodalomról. Újra betipegett (Dudás Gyula festő társaságában) Máté Imre. Hozta

28