Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

nyirkos falak egyhangúságát. A beugrók kovácsoltvas-asztalain, székein kopasz nyakú dögkeselyűk tollászkodtak-tetveződtek, forgatták homályos, ötba- nis nagyságú szemüket. János elhatározta: semmi áron nem megy Szibériába; kijátsza fogvatartóit, feletteseit, ha kell, a rendfőnököt is. Erre („Hála Istennek!”) nem került sor, mert másik álomba tűnt át. Ebben szüreten vett részt, csak értetlenkedett: hol a szőlő? Pártaktivista kinézetű figurák, ellenzős munkássapkát viselő bunkók arról értekeztek, tartottak bemutatókat, hogy mennyi szeszt szükséges adagolni literenként a musthoz, a mustot rég kiszáradt szőlőtőkékből fakasztották, a szeszt pedig zömök, sötét színű, kék címkés, két és fél decis üvegekből adagolták hozzá. A környék csúnyán megtépázott- nak látszott, olyannak, akár kombájnos betakarítás után a kukoricafold. A barázdákban ember fejű oroszlánok fekdécseltek, rugdosták loncsos bundájukból a bolhát.Ebben a tünyölődésben is szóba került Szibéria, ezért János gyorsan, „lóhalálában” felébredt. Levelet menesztett Bodor Pálhoz, mondaná meg, mi újság az Illés szekerén körül? Hamarosan a következő értesítést kapta: „Kedves Pusztai elvtárs! Egyelőre egyebet nem mondhatok: remélem, rövidesen pontos válasszal jelentkezhetünk. Szívélyes üdvözlettel Bodor Pál.” Emésztődhetett tovább, „ehette a kefét”: közbejött valami; ellenségei megfúrták a könyvét, első regényét. Ha csupán a gyárat veszi alapul, akkor is több tucat rosszakaró szeretné mielőbb kétvállra fektetni, idegileg kikészíteni. Akadnak buták is. Debreceni Mihály villanyszerelő, a „nyájas olvasóközönség” egyik „oszlopos tagja” Forrás-kötete kapcsán azzal akaszkodott bele, hogy: Hát milyen szó az, latyak? Latyak, latyakos idő, ugyan kérem! Hiába, süllyed a magyar, mormogott János. A süllyedés egyik szomorúságos jele, hogy Attila hetedmagával jár az osztályába. Nagybánya szívébe, a négyszázéves cinteremi iskolában! A hét gyermek közül három cigány származású. Őket ritkán látni az órákon. János is, (ugye), mit tesz, hogy változtasson ezeken a lehetetlen állapotokon? Semmit. Mit is tehetne? Idejekorán letaszították a termelésbe. Napokhosszát reszel, délután megíróasztalánál rostokol. Készül a Zsé birtoka megteremtésére, és hajdani abszurd párbeszédecskétjegyezgetbe a naplójába: Lejössz este? ... Megkötöm a kotlót ... Villát hozzál, tea lesz. Ica a konyhában edényeivel csörömpöl, Attila a leckéit készíti, Zsolt Ajvenhó!, Ajvenhó!, Ajven- hó! ordibálással kering a szobában. Amikor ezt megunja, Attilára mászik, ölelgeti, fojtogatja. Attila feláll, félkézzel „kiteszi”, azután rálép, mint vadász az elejtett vadra. Esténként benéz Tőrös Gábor pletykálni. Figyelj ide, szól, mit terjeszt rólad Argyelán Kornél, az a „szociológus”. Azt, hogy hülye vagy, amiért nem kéred vissza magadat a pártba. János mit csináljon, nevetgél. A kövér Argyelán (Ardelean) a bukaresti Stefan Cheorghiu pártfőiskolában tanulta ki a „szociológus” mesterséget. Ica oda kiabálja Gábornak: Hagyd el, én is örömmel otthagynám ezt a szervezetet, hiszen teljesen potyán fizetem a tagdíjat. Mit kapok én cserébe? Tőrös Gábor nekividámodik: Belépni, nem lépni be... Két móré találkozik az utcán. Az egyik megkérdi a másikat: Diksum, dádé, te beléptél a Román Kommunista Pártba? A másik kapkodja a lábát, fikszírozza cipői eltaposott sarkát. Jáj, nyálom a szívedet, tezsvér, mibe léptem bele? Gábor elkomolyodik; Selye János könyvét, az Életünk és a stresszt kezdi isteníteni. János már olvasta; van miről társalogni. Kántor Lajos Korunk-fejléces levele borzolgatja az idegeit: a sajtófőnökség (cenzúra) kivágta a folyóiratból két fehér - sziruppal címen beküldött novelláját. Ez már a második eset; ne

26