Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

harcmodorok kívánalmai szerint. A dárdát pártfogolta, a „közepes” fegyvert. Azzal ritkábban esett hasra és „kicsi”-nek sem nevezhette senki. János tejben- főtt köleskása ízű írói sikerétől eltelten pihegett, „páhogott” a babérjain vagy inkább a „manduláin”. Te csak kotolj itthon, a manduláidon, én majd megyek bevásárolni, „édelgett” Ica. És ment. János utána nézett, de nem őt, hanem a révbe ért Illés szekerént látta. Az Illés „szekere” erre a kis alkalomra magas, kecses, fehér vitorlát viselt, azon pedig méteres betűket: PUSZTAI JÁNOS. Észak-Efória tengerparti homokjáról, a plázsról (Veress Zoltán) figyelte nevét, amely az első másodpercekben fura átrendeződéseket „élt meg”. Pusztai János, PuSzTal JáNoS, pUsZtAi jÁnOs. Mindenesetre, ideje elrugaszkodnia a „véres valóságtól”; hagyja a szocialista fóldhözragadtságot, ha vinni akarja valamire! Csakis abban az esetben válhat valódi valóságíróvá, igaz realistává, ha a megszokott, hivatalos követelményeket lerázza magáról, eltaszítja, félre rűgja. Az Illés szekerénben már tett bizonyos idevágó kísérleteket, azok azonban nem lehetnek elegendőek. Hallatlanul szövevényes, merész, őszintén szólva: beláthatatlan, felfoghatatlan témáját, a magyarság huszadik századi sorsát (lehetőleg örökérvényűen) az eddig ismert és alkalmazott írói fogásokkal képtelenség feldolgozni. „Az acélt megedzik, de nem közömbös, hogyan!” Ezután elutasít, elfojt minden bölcsködést; véletlenül sem avatkozik hősei életébe. Pillanatnyilag arra kíváncsi, mit tudna elmondani valakiről, aki heteket, hónapokat tölt kínkeserves bezártságban. Milyen gondolatok keletkezhettek, járhattak Mátis Béla fejében a Szürke Ház cellájába rekesztve? Miképpen viselhette el azt, hogy ébresztőtől takaródéig mégcsak le sem dőlhetett a betonból öntött rabágy matracára? Mátisnak kötelessége lenne mindezt megörökíteni. „Rendben, de hagyjuk most a mi jeles-jellemes Béla barátunkat. Lépjünk, hiszen lépéskényszerben vagyunk.” Jánosnak a gyárban holmi Tőkésről származó lakatos-suhanc mesélte, hogy egy, a nagybányai állatkertből kiszabadult medve faluja határában „telepedett meg”. Adott alkalommal elcsípett valami tejesasszonyt, bevitte az odújába és körülbelül két hétig ott tartotta. Nem nyúlt a foglyához, de vigyázott, meg ne lógjon. Végül a tőkésiek menekítették ki a félig már megőrült fehérnépet. A medvét kézrekerítették és visz- szaszállították az állatkerbe. Eddig volt, vége volt, még mindig éltek, ha meg nem haltak, ha meg nem „muráltak”. János a huzamosnál is huzamosabban töprengett, „tette az eszét”, hogy úgymond: mit művelhetett az a „bamba ném- ber” odabenn a medvebarlangban, mélyen a „gyökerek alatt”? (Papp Ferenc). Végiggondolta az életét? Tudott-e gondolkodni egyáltalán? No és: milyen nemű lehetett az a megátalkodott mézesbödön-imádó? Hím, avagy nőstény? Mi célja lehet a hím-medvének a nőstény-emberrel, ezzel a törékeny, buta, korlátolt kétlábúval, „kétágúval”? Olyik tekergő, csavargó, „csavargyáros” kan gorillát esetleg meg lehetett volna érteni, (nyilván, a Jetit is!), de Irgumburgum Benedeket vagy Betűböngész Beátát, Veress Zoltán jóságos, hasznos dörmögőit? Soha! „Merő képtelenség! Ilyen vidéki csacskaságot még a nyugati tőkések, imperialisták, békegalambfaló fegyvercsörtetők zuglapjai sem kapnának fel, szellőztetnének, nemhogy Tőkés szocialista nagyközség pártnevelte-vezette- irányította román és magyar anyanyelvű „honpolgárai”. János álmában labdarúgó mérkőzést látott. Nemzeti („nacionalista”) és nemzetközi („internacionalista”) beállítottságú csapatok hajszolták a „bőrgolyót”. Rohangáltak, káromkodtak, egymást ócsárolták. A nemzetiek hamarosan megszerezték a ve22