Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 3. szám - Fábián László: Világpolgár a kulcslyuknál
Ideológiák hozzák létre: látszólag mindennap új arcot festve neki, csak éppen az eredeti arcára festik rá, ahogyan Karátson Tömegkultúrájában. Elnevethetjük magunkat a festőn (ha mégannyira két ecset is van birtokában), aki a rigófüttyöt festi meg, de a 16. század elejének nyugat-iráni miniaturistája is megfestette A barátaival zenét hallgató költőt, és a kép témája félreérthetetlenül a zene (!) volt. A romlatlan, a konzumálatlan Ízlés érzékelni tudta ezt. A mai ember, ez az ideológiai kreatúra - csordaszellemével - viszont már soha. Karátsonra nem jellemző, hogy konkretizálná írásait térben és időben, ami nem jelenti azt, hogy föladta volna a már korábban említett eruptív naturalizmusát, csak éppen azt, hogy jelezze: mindez mindenütt és mindenkor megtörténhetik. Mégis, a Zuhanunk leninelvtárshoz novella identifikációja nemigen okozhat gondot - úgy tetszik - egyetlen olvasója számára sem. Ennek ellenére korántsem ennek az „identifikációnak” van jelentősége, hanem - paradox módon - a benne megnyilatkozó általánosnak, amelyben leninelvtárs világa - leninelvtársasága - minden vonatkozásban a pokol (egy sajátos lumpen pokol, hiszen ez a bolsevizmus lényege!) parabolája, és a „zuhanás” nem más, mint pokolraszállás. Ha nagyon akarnám, ennek a parabolának az ihletőit két - talán ismert- Lenin-viccben lelhetném föl. Az egyikben a Kreml udvarán játszó gyerekek vonják le a következtetést az elguruló labdájukat visszaadó vezérről: pedig közénk is lövethetett volna; a másikban a politikai viccverseny első díja: személyes találkozás Leninnel. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Karátson ismeri ezeket a vicceket; elbeszélését azonban föltétlenül jellemzi az a hangvétel, amely szembeötlő sajátossága a pesti viccnek, és amelyhez jól illeszkedik a nyakatekert (és itt a szónak akár a legkonkrétabb értelme is szóba jöhet) mozgalmámyelv - mégcsak nem is egyszerűen coulleur lócáiéként, sokkal inkább egy sajátos gondolkodásmód logikája, erkölcseképpen. Esch Egont (fölteszem, beszélő név) - látva gyatra iskolai eredményeit - apja azzal fenyegeti, hogy suszterinasnak adja. Ez bizony kedvére lenne a lókötőnek, így egyre szorgalmasabban gyűjti a szekundákat. Akkor változtatja meg az apa a fenyegetés formuláját: „Te, Egon, ha mégegyszer megbuksz, zuhanunk leninelvtárshoz.” A vízbehajítással illusztrált fenyegetés használ, Egon nemcsak jól tanul, de rövidesen anyagi karriert mondhat magáénak, mígnem eléri a bukás. Úgy.tetszik, számára a bukás valamiképpen a génekbe van kódolva. A bukás viszont már valóban „zuhanás”, pokolraszállás, hiszen egy Esch (németül a szó földet is jelent) hová zuhanhatna mélyebbre, mint önmaga alá. Bele a leghínárosabb lumpenségbe, jóllehet, az írás végére az derül ki, hogy semmivel nem különb a lumpen-mennyország sem, nincs is szükség két- egy lenti meg egy fönti - leninelvtársra. Amikor a kötet jelen darabjának konkretizálásáról, azonosíthatóságáról beszéltem, mindössze arra gondoltam, hogy megértése, befogadása fóltehető- leg magától értetődőbb azon a vidéken, ahol alkalmunk volt ezt a leninelv- társságot fizikai valójában megismerni, ahol - teszem azt - az említett viccek is különösebb nehézség nélkül ölthették föl a valóság alakját: túlzásaik (minden vicc ezen alapul) nagyonis valósak, hogy ne mondjam, tapasztaltak voltak. Karátson szarkazmusa ezen a vidéken hátborzongató, olyan, mint egy Drakula-történet a hírhedett Vlad Tepe§ kastélyában. „A gondolatai mélyén rejlő szorongások és mosolygások visszfénye” ebben az esetben meglehetősen 280
